Sajnos volt alkalmam betegként is bepillantani a svéd egészségügy
működésébe, de azt hiszem érdekes erről írni, márcsak az összehasonlítás
miatt is.
Még karácsonykor történt, hogy görcsölni kezdett a vesém,
ez sajnos már nem az első eset, ismert vesekövesként tudtam, mi a
teendő: fájdalomcsillapítás és görcsoldás. Amikor azonban a feleségem
által beadott jó öreg Algopyrin+NoSpa otthonról hozott aranytartalék
injekciók sem segítettek, nem volt más választás, be kellett menni az
akut osztályra. Erika kísért el. Legfőképen az aggasztott, nehogy
valami beszorult kő olyan elzáródást okozzon, ami komolyabb pangásba
torkollhat. Az akut osztály utcai bejáratán túljutva egy üvegajtó állta
utunkat, ennek ablakán át kellett röviden elmondanom a diszpécsernek,
miért keresek segítséget. Beadtam ellenőrzésre az igazolványomat, s csak
ezután juthattam be ténylegesen az osztályra. Az tehát, hogy valaki
csak úgy ellenőrizetlenül kódorogjon az akuton, kizárt.
Bevezettek
egy vizsgálóba, amihez tartozott egy WC, itt adtam hirtelen egy (szép
piros) vizeletmintát. Kisvártatva visszajött a bekísérő nővér, megmérte a
vérnyomásom (digitális mérő), a lázam (digitális fülhőmérővel), és
megerősítette a laborleletet, hogy tényleg vér volt a vizeletben.
Mosolyogva
bíztatott, hogy mindjárt jön a doktor! Jött is hamarosan a sebész
rezidens, fiatal, hidegkezű de lelkes kolléganő, aki felvette az
anamnézist, és meg is vizsgálta a hasamat, megütögette a vesetájat
szépen, szakszerűen. Zavara némileg fokozódott, mikor kiderült, hogy én
is itt dolgozom, és megígérte, hamarosan konzultál a főorvos
háttérügyeletesével a továbbiakról. Megbeszéltük, hogy 2 dologra lenne
most igazán nagy szükségem: hatékony fájdalomcsillapításra és egy
képalkotó vizsgálatra. Amíg várakoztunk, a nővérke levett néhány cső
vért a rutin laborokra. Kisvártatva meg is jött a két doktor együtt, a
főorvosnővel ismertük egymást, volt pár közös betegünk-konziliumunk.
Kicsit tanakodtak az adható fájdalomcsillapítón, mert nem ismerték sem
az Algopyrint, sem a No-Spa-t, tekintettel arra, hogy egyik sem
regisztrált itt Svédországban, s nem merték volna kombinálni valami erős
szerrel. Végül megegyeztünk abban, hogy egy fél dózis morfinszármazékot
adnak subcutan (Palladon Comp, vagyis hydromorfon+atropin), majd
intéznek egy CT-t.
A szer tuti volt, le is vert a lábamról,
szédültem tőle rendesen, de a vesefájdalom csodálatosan elmúlt. A CT-re
se kellett sokat várni, s hamarosan megtudtuk, hogy a bal oldalon van
egy 8x12 mm-es kő a vesemedencében. Ahhoz képest, hogy 2 éve teljesen
kőmentessé kezelt szegedi urológus kollégám és barátom, ez eléggé
meglepő hír volt. Kaptam egy e-receptet Diclofenacra, és egy ígéretet,
hogy keresnek majd a további kezelést illetően. Fájdalommentessé váltam,
mehettünk haza. A vizsgálat vizitdíjköteles volt, meg is jött postán a
számla, 300 korona (kb 7500 Ft).
Az urológusok itt a sebészet égisze
alatt dolgoznak, így néhány nap múlva már a kórházi étkezdében az ebéd
mellett egy romániából emigrált urológus főorvossal tárgyaltuk a
sorsomat. Az ultrahangos kőzúzás volt a következő lépés, ezt azonban a
megyében csak egy helyen végzik, a Sandvikeni kórházban, innen 160
km-re. Sebaj, menjen a beutaló, hadd kerüljek minél hamarabb sorra. A
volt keleti blokk szokásrendszerén edződve jólesően konstatáltam, hogy
az év utolsó napjaiban elküldött beutalón a román doktor feltüntette,
egy orvoskolléga kezeléséről lenne szó. Valószínűleg ez nem sokat
nyomhatott a latba, mert a behívó a kezelésre március végére jött
meg...a sokadik érdeklődésem után. Igaz, mint megtudtam, ilyen kőzúzó
szeánszokat havonta csak 2-szer tartanak, olyankor tizesével aprítják a
betegeket és a köveiket.
Szerencsére a várakozási idő görcs- és
fájdalommentesen telt, nem kellett a gyógyszerekhez nyúlnom. Elképzeltem
viszont azokat a szerencsétleneket, akik 3 hónapot kínlódnak, mire
sorra kerülnek. A behívó különben a tervezett időpont előtt 2 héttel
jött meg postán, egy vaskos borítékban. Ebben a behívó levélen kívül
részletes leírás szerepelt egy brosúra formájában a zúzásról, és az
előtte-utána esedékes teendőkről, szövődményekről, a kapcsolattartó
telefonszámokról. Egy külön lapon hosszú kérdéssorra válaszolva
(autoanamnesis) kellett bejelölgetnem a korábbi betegségeimet,
műtéteimet, allergiákat, aktuális gyógyszereimet, egyszóval egy teljes
kórtörténetet. Ezt a mellékelt ingyenesen feladható válaszborítékban
kellett visszaküldeni. Itt Svédországban a beteg tájékoztatása ezzel
nagyjából le is van tudva, ha akar, kérdezhet még telefonon vagy
személyesen további információkat, de az a fajta kétaláírásos írásbeli
tájékoztató-beleegyező nyilatkozat itt nem létezik, s a hozzá kapcsolódó
őrület sem, hogy a kedves betegnek fel kell benne sorolni mind a 123
lehetséges komplikációt, nehogy perelni tudjon, hogy ha egy is kimaradt!
A
kezelés napján megjelentem a Sandvikeni kórház bejáratánál lévő
diszpécserközpontban, ott igazoltam magam, bevitték a rendszerbe a
megérkezésemet, majd fel kellett mennem az egynapos sebészetre. Ott már
vártak, egy öltözőben kaptam minden szükséges kórházi ruhát: polót,
köntöst, hosszúszárú zoknit. A saját holmimat és értékeimet egy kulcsos
szekrénybe zárhattam, itt nem szokás saját kórházi öltözékben,
pizsamában, hálóingben diktálni a divatot. Bevezetettek egy kis szobába,
ahol felkeresett egy (szerb) aneszteziológus asszisztens, aki
adatellenőrzés után feltette az azonosító karszalagot. Ezen a teljes
nevem és személyi számom is szerepelt, illetve ennek vonalkódja,
valamint a lakcímem. Átfutottunk együtt a korábban beküldött
kórtörténeten, majd kaptam egy vénás kanült, fenntartó infúzióval,
illetve paracetamol és diclofenac tablettákat premedikációnak. Nemsokára
jött egy (svéd) sebész, akivel röviden megbeszéltük, mi vár rám,
láthatóan megkönnyebbült, mikor megtudta, nem az első ilyen kezelésem
lesz, és hogy orvoskollégaként nem kell sokat magyaráznia nekem.
Bekísért a kezelőbe, ahol magát a kezelést egy (dán) technikus végezte. Ő
végezte a tájékozódó ultrahang vizsgálatot, majd az ultrahang-kőzúzó
beállítását, a célzást és a lökéshullám-kezelést. 4000 "csapást" mért a
kőre, másodpercenként úgy 3-at, így kb 25 percig tartott az egész. Az
első pár perc után, amit még hason fekve vígan mosolyogva viseltem, jött
a bekeményítés, emelt a hullám lökéserősségén, ami kezdett határozottan
fájdalmas lenni. Állandóan kérdezték, hogy bírom, s mikor látták a
kínlódásomat, jött az aneszt asszisztens a gyorshatású vénás
vájdalomcsillapítóval (Rapifen, alfentanil), ami bámulatosan gyorsan
hatott, de kb 10 perc alatt el is múlt a hatása. Az utolsó 3-4 perc
megint fájdalmas volt, de azt már kibírtam összeszorított foggal. A dán
barátunk kedvező jeleket látott az UH vizsgálat során, kellemes
kőürítést kívánva búcsúztunk el. Az ébredőben aztán kaptam szendvicset,
sütit és innivalót (kávé, tea, gyümölcslé közül választhattam),
üldögéltem vagy 10 percet, kivették a kanülömet, egy nővér ellátott
tanácsokkal, bekarikázgatta a szükség esetén hívható telefonszámokat,
majd mehettem öltözni, s haza. Ja, előtte arról is nyilatkoznom kellett
azon a visszaküldött lapon, hogy lesz-e valaki aki hazakísér, otthon
lesz-e mellettem felnőtt hozzátrtozó illetve van-e telefonom. Otthon az
első vizelet olyan volt, mint a céklalé, de kb. erre lehetett számítani.
A számla is megérkezett a kezelésről pár napon belül, az újabb 300
korona vizitdíjról.
A megbeszéltek szerint 3 hét múlva hívtak be
kontroll áttekintő röntgen vizsgálatra. Addig az életem úgy nézett ki,
hogy gyakorlatilag az egyik kezemben állandóan egy pohár narancslé,
másikban a WC-kilincs volt, a kettő között meg dolgoztam, családi életet
éltem, stb. A hatás nem maradt el, másfél hét után "megszültem a
hármasikreket", aminek rettentően örült mindenki. Ezt követően teljesen
panaszmentessé váltam, s vártam izgatottan a megerősítő (felszabadító)
röntgenvizsgálatot.
Ez megérdemel egy külön bekezdést: a rtg előtti
héten jött egy vastag boríték a radiológiáról, benne a behívó, és egy
leírás arról, hogyan tehetnénk a lehető legoptimálisabbá, értsd: zavaró
gáz- és béltartalommentessé a felvételt. Ehhez találtam a tájékoztató
lapra ragasztószalagozva 4 db hashajtó tablettát (persze a
bliszterfóliában) és egy kis műanyag egyszerhasználatos tubusban
beöntéshez való szert (Toilax, bisacodyl).
Pontos
leírás szólt arról, melyiket mikor, hogyan időzítve használjam. A
rituálét pontosan végrehajtva jelentem meg a radiológián, ahol egy
röntgenasszisztens fogadott, aki elvégezte a szükséges felvételeket.
Orvossal aznap hivatalosan nem találkoztam, persze radiológus magyar
barátaimmal aztán kielemeztük a képet, s szomorúan kellett
megállapítanom, hogy a kő fele még változatlanul ott lubickol a
vesemedencében.
Egy hét múlva jött az újabb levél, s benne a behívó
Sandvikenbe a második menetre. Előtte nem keresett a sebész, ezt
furcsállottam, gondoltam illett volna felhívnia arról, hogy mi a terve
velem. Persze a levélből ki lehetett következtetni, hogy bizonyára
maradt még vissza kő, de ha nincsenek a magyar kollégák a röntgenben,
honnan tudnám ezt akkor?
A sebész kolléga levele csak napokkal később
jött meg (már a második kezelés után), ebben azért korrekt módon
tájékoztatott arról, hogy kellene még egy kőzúzás. Addigra már persze
túlvoltam azon is, és vígan potyogtattam a kőmorzsákat. Azóta eltelt
újabb 4 hét, és még egy hasi RTG a fentiek szerinti előjátékkal. Az
eredmény már sokkal jobb, de nem 100%-os: 4 db apró, 2-3 mm-es
kőtörmelék még mindig ott ül, panaszt nem okoz, de mégsem vagyok (még)
kőmentes. Két dolgot tehetek: sokat mozgok, hogy ők is mozduljanak
valamerre, és rengeteg folyadékot iszok. Mindenki jön ezzel a klasszikus
"akkor most sok sört kell inni" tanáccsal, de ezt képtelenség
betartani... napi 2-3 liter sört nem bírok meginni, ez egyébként is
egyenes út lenne az alkoholizmusba. Marad a narancslé.
Fentebb
írtam arról, hogy minden orvosi vizsgálat vizitdíjköteles, a
családorvosi vizit 150 korona, a szakorvosi 300. Arról azonban a svéd
jóléti állam gondoskodik, hogy az átlagosnál betegebb polgárai ne
költsék minden pénzüket erre: egy évben nem kell 900 koronánál több
vizitdíjat fizetni, innentől ingyenesek a vizsgálatok. Azt, hogy melyik
naptól kezdődjön a szóbanforgó év számítása, a beteg maga döntheti el.
Így pl. nem köteles akkor kezdeni a számítást, ha csak 1 vizsgálata volt
2010 januárjában, és mondjuk decemberben kezdődik egy
vizsgálatsorozata, ami átnyúlik a következő évre, és az garantáltan több
lesz, mint 900 korona. A legtöbb pénzt akkor takaríthatja meg ez a
beteg, ha 2010 decembertől kezdi a számítást. Nyilván előre senki sem
tudja, mikor lesz beteg, ezért ez a gyakorlatban úgy néz ki, hogy a
betegek elkezdik fizetni a vizitdíjakat, és ha már elérték a 900
koronát, eldöntik, hogy kérik-e innentől a vizitdíjmentességet, vagy
sem. Ha kérik, ezen már változtatni nem lehet, akkor kapnak egy kártyát,
amivel igazolhatják a térítésmentességet (frikort) az első beszámított
vizit napjától 1 évig. Trükközésre, dátumokkal való csalásokra nemigen
van lehetőség, mert minden egyes vizitdíj és orvosi megjelenés
központilag regisztrálva van egy informatikai rendszerben.
A
gyógyszerek térítési díja is érdekes, pl. egy évben maximum 1800 koronát
(45.000 Ft) lehet vényköteles gyógyszerekre költeni, ezen felül
ingyenes a gyógyszer. Erről a témáról Szabó Ildi blogjában olvashattok egy remek összefoglalást.
Kiegészítés:
A lakhely és a gyógykezelés helye közötti távolságra 100% útiköltség
térítés jár, a gyakorlatban ez úgy fest, hogy megveszem magamnak a
vonat- és buszjegyeket, majd utólag be kell küldeni egy levélben ezeket a
kórházi kezelésre szóló behívólevéllel együtt, s 2 héten belül a
számlámon az útiköltség. Így is lett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése