Végre valahára
beköszöntött itt fenn északon is a tavasz, talán lassacskán a nyár is, s
ilyenkor rögtön ágaskodni kezd a vágy, hogy ki a szabadba, szívni
magunkba a napfényt, a megújuló természet éltető erejét. Összedugtuk
fejünket, s kisütöttük, hogy ideje lenne ismét összejönnünk, hogy
felszítsuk a svédhoni magyarság összetartó erejének (amúgy nem)
szunnyadó parazsát, ami fölé ezúttal egy méretes bográcsot lógattunk,
hogy az abban rotyogó marhapörkölt illatával mutassunk utat az iggesundi
papírgyár rothadt káposztaszagától bódultan támolygó, lazactól és
köttbullartól (svéd húsgolyó) megcsömörlött, munkában és
gyermeknevelésben becsülettel megfáradt honfitársainknak.
Az
ötletből egy hét alatt tett lett, a gyors körlevélre záporoztak a
visszajelzések, s így 2010. június 5-én szombaton a lakótelepünk szélén
lévő szabadidőparkban kitűztük a magyar zászlót a sok svéd közé, hogy
annak árnyékában 28 felnőtt és 15 gyermek tölthessen el együtt egy
csodás napot. Összeszámolva a közeli és távoli svédországi magyarságot
rá kellett döbbennünk, hogy időközben annyira sokan lettünk, hogy ha
mindenkit meghívnánk az eseményre a megyéből, nem lenne elég a 22
literes bogrács! Így a fenti létszámban megállapítva a felső határt,
csak a Hudiksvall kb 60 km-es körzetében propagáltuk az eseményt.
Reméljük nem lesz ebből sértődés…
Az
előkészületek már az előző napokban megkezdődtek, a hudiksvalli
"született feleségek" megrakták egy kombi Ford csomagtartóját a
hozzávalókkal, többek között 15 kg marhahússal, krumplival, hagymával, s
a kamrapolcok féltett zugaiból elővett, erre az alkalomra rejtegetett
kiváló magyar pirospaprikákkal, a messzi északon nagy kincsnek számító
Piros Arannyal, Erős Pistával. A műanyag tányérok, poharak, evőeszközök
és szalvéták mellé előre zsákokba csomagolt nyírfahasábokat is vettünk,
mert ugyan a környező erdőkből és irtásterületekről mázsaszámra lehet
fenyőágakat szerezni, de úgy döntöttünk, hogy azok eléggé gyantásak, s
emiatt pattogósak, másrészt mégiscsak egyszerűbb és elegánsabb a
benzinkútról elhozni a tűzifát, mint rőzseszedő anyókát játszani.
A
nagy nap reggelén 7:30-kor a hälsinglandi napsugarak kíváncsian
méregették a csillogó, ezen a tájon még sohasem látott furcsa
szerzeményt, a bográcsot. Sajnos nem használhatom ehelyütt a "kelő nap
sugarai", egyébként sokkal költőibb szófordulatot, hiszen a nap
mostanában 3:15-kor kel itt északon... A tűzgyújtással 8-ra készen
lettünk, vártuk a jó parazsat, miközben a lakókerület egyik svéd
kulcsembere, mindenese, reggeli kerékpáros körútja során leparkolt, s
élénken érdeklődött, mi készül itt nagy titokban. Ő is hosszasan
vizsgálgatta a bográcsot, de nem tudott egy frappáns svéd szót annak
megnevezésére, a "bográcsot" meg nem bírta kimondani. Némi irigységgel a
szemében kívánt jó mulatást nekünk, majd tovább kerekezett. Kisvártatva
megjelent egy másik svéd "fontosember", aki úgy aposztrofálta magát,
mint mindennek az egyszemélyes felelőse, ami itt történik a
szabadidőparkban. Ő sajnos kerek perec kijelentette, hogy ott, azon a
helyen ahol már vígan lobogott a tűz, nem lehet tüzet rakni. Ezt azért
tartottuk kicsit furcsának, mert direkt azt a helyet választottuk, ahol
április utolsó napján, a nagy svéd télbúcsúztató ünnepség alkalmával kb
2.5 magas és minimum 6 méter átmérőjű máglyát raktak... de a mi 20
centis tüzünk ezek szerint sokkal veszélyesebbnek látszott. Rövid
telefonálgatás és egyezkedés után megállapodtunk, hogy akkor a
kialakított, fedett grillezőhelyre költöztetjük fel a bográcsunkat, az
szélvédettebb, és ott lehet tüzeskedni. Jobb a békesség alapon
engedtünk, bár további nehézséget okozott, hogy a háromlábú állványt oda
nem lehetett felállítani, ezért vennünk kellett sebtében egy hosszú
láncot, amiről lelógathattuk bográcsunkat. Persze minden bolt, így a
bográcstartólánc-szaküzlet is 10-kor nyit szombaton.
Végül
2 óra csúszással megkezdődhetett a szalonna és hagymapirítás, s
hamarosan rotyogott a marhahús is. A derék magyarok közben szép lassan
gyülekezni kezdtek a környékről, régi és új tagjai a kis közösségünknek,
s a házipálinkás butykosok szűnni nem akaró keringőjével egyidejűleg
megindultak a beszélgetések, ismerkedések is. A tepertős pogácsák, házi
készítésű sóssütemények szépen fogyatkoztak, dicsérve a magyar
háziasszonyaink konyhai tehetségét, miközben majd mindenki kavarintott,
rázott egyet a bográcson, vagy éppen javított egy kicsit a fűszerezésen.
A
gyerekek közben hatalmasat hancúroztak, élvezték egymás társaságát, s
azt, hogy mindenkivel magyarul beszélhettek játék közben is. Senki sem
unatkozott egy percet sem, közben repült az idő, szépen fogyott a tűzifa
és a pálinka, s ebből kifolyólag mindenki erősen füstszagú és kipirult
arcú lett, mire végül 3 óra táján elhangzott a várva várt szó: KÉSZ!
Pár
perc múlva a hosszú asztal körül elismerő hümmögések és csettintések
jelezték minden szónál is világosabban: mennyei finom lett az ebéd! A
népes társaság aztán addig-meddig sertepertélt a bűvös bogrács körül
újabb és újabb adagokat merve tányérjára, hogy a végére csak mutatóban
maradt valamicske. A fényesre gömbölyödött pocakokat simogatva,
poharazgatva és beszélgetve szépen eltelt a nap hátralévő része, s
következhetett a rendrakás, búcsúzkodás.
Sajnos
szegény Mártonkánk épp ezekben a napokban betegedett meg, lázasan,
köhögve feküdt otthon, s így nem tudott eljönni a mulatságra, s hol
anyukája, hol én maradtunk mellette felváltva, őt ápolva.
Még több kép itt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése