Nyelvtörés - zúzás

A calafelli nyelvtanfolyamról úgy jöttünk haza, hogy kellően táplálták az önbizalmunkat tanáraink: milyen jól megy nekünk ez a svéd nyelv. Az ott eltöltött idő alatt joggal érezhettük ezt, hiszen a tanárokat, akiknek ajkán csüngve ittuk a svéd szavakat, természetesen jól megértettük, az ő kiejtésükön "nőttünk fel". Egymás között svédül beszélgetve kiválóan megértettük egymást, hiszen együtt jutottunk el arra a szintre, hogy szegényes, de egyre bővülő szókinccsel, egyre több mindent megtanultunk elmondani. Ehhez képest azért jókora hidegzuhany volt az első svéd-svéd orvos-beteg illetve orvos-orvos pörgő párbeszédeket hallani. Szabályszerűen pánikba estünk, hogy ebből alig értünk valamit! Szerencsére itt még csak külső szemlélőként álltunk a háttérben, de a mentorok értették a helyzetet, s vigasztaltak: kell pár nap, hét, mire a fülünk rááll erre. Bizony kellett. De szerencsére napról napra jobb a helyzet, bár ez is változó: van olyan svéd kolléga, akit nagyon nehéz megérteni, a másikat könnyű. Persze igyekszünk jelezni, hogy lassítsanak, de ez nekik is fárasztó egy idő után. Egy párbeszéd az orvos és beteg vagy két kolléga között nem lehet olyan, mint egy lassított felvétel! Így erőlködünk, izzadunk, hogy minél többet megértsünk. A betegekkel eleinte kevesebbet, csak egy-egy mondatot beszéltünk önállóan, akik érezhetően lelassítottak, és igyekeztek egyszerűbben beszélni. Persze nem mindenki, és nem mindenkor. Egy veszélyeztetett terhessége miatt aggódó, zokogó asszonytól nem várható el, hogy a külföldi kolléga kedvéért legyen kedves lassabban és érthetőbben szenvedni...
Ahogy telik-múlik az idő, egyre ismerősebbé válnak a szavak, és szépen gyarapodik szókincsünk. A 16 hetes nyelvtanfolyam alatt ősszel ugyan sok orvosi kifejezést megtanultunk, de arra nem volt lehetőség, hogy mindenki megtanulja a saját szakterületének összes szakkifejezését. Ezt most kell pótolnunk, nemegyszer olyan "éles" helyzetben, amikor épp együtt vizsgáljuk a beteget a svéd kollégával. El tudom képzelni néha mit gondolhatnak a svéd betegek magukban, noha jópofát vágnak a helyzethez, és igyekeznek segíteni a kínunkban. A napi munkához szükséges szókincset az előképzés után itt mintegy 2 hónap alatt el lehetett sajátítani, de persze mindig akadnak újabb és újabb szavak, kifejezések, amik előbukkannak. A telefonbeszélgetések egy külön kategória, itt nem látja a másik fél az arcomon, hogy mit nem értek, mit kell újra elismételnie, nincs közvetlen vizuális kapcsolat. Itt az a módszer jelent segítséget, hogy az első 1-2 mondat után meg kell állítani a beszélőt, és jelezni, kivel hozta össze a balsors. Ez működik, és szerencsére már egyre ritkábban kell ehhez folyamodnunk.
Svédország kedvelt célpontja az Európán kívüli országokból érkező bevándorlóknak és menekülteknek, akik természetesen megjelennek az egészségügyi ellátásban is különböző panaszokkal, és sokszor minden idegennyelv-tudás nélkül. Ha van velük valamilyen hozzátartozó, aki beszél angolul, legalább alapvető kérdésekre választ tudunk kapni, de ilyenkor előbb-utóbb szinte mindig kell egy tolmács segítségét kérni. Ezekre az esetekre is van jól bevált forgatókönyv. Az egyik nap például egy eritreai asszonykát vett fel a magyar kollégám ügyeletben az osztályra, akivel a jelenlévő barátnő/ismerős segítségével az alapvető információkat tisztázták (panasz, tünetek) angolul, majd másnap reggel nekem jutott a feladat, hogy teljesen kérdezzem ki és beszéljem meg vele a terápiás tervünket és a továbbiakat, de ekkor már nem volt ott az ismerőse. Egy központi telefonszámon meg lehet rendelni a telefontolmácsot, akivel egyeztettünk egy délutáni időpontot, s akkor benn a kórteremben, kihangosított telefonon keresztül ment a beszélgetés. Szerencsére volt mellettem egy svéd nővérke is aki segített, mert egyszer-kétszer bizony én sem értettem, mit mond a tolmács a telefonban. Lehet, hogy plusz magyar tolmács is kellett volna...? A végére sikeresen vettük az akadályt. Másik magyar kollégám hasonló szituációba keveredett egy mongol beteggel, szóval egyáltalán nem ritka ez a kihívás.
Egy másik, izzasztó helyzetem alkalmával pedig egy svéd asszonyt láttam el az ambulancián, aki minden egyes mondatom után visszakérdezett: "-Mit mondtál?" Kezdtem kényelmetlenül érezni magam, mert azért ezt még egy betegtől sem kaptam meg, hogy ennyire nem értik mit mondok...az előző svéd betegem fél órája ugyanezen a széken pl. nagyon elégedett volt a svédtudásommal. Aztán kibújt a szög a zsákból: szegénykémnek hallókészüléke volt, amit nem láttam a fülét takaró hajától, és ráadásul nem lehetett valami jól beállítva, mert amikor pl. a vizsgálóasztalon feküdt, én meg a szokott helyen...szóval azon a végen, ahol nincs hallókészülék... hiába ordítoztam, nem reagált semmit. Vadul integettem a lábai között, hogy figyeljen már mire kérem, így sikerült valahogy zöldágra vergődnünk. Micsoda nyelvi kihívások!
A külföldi orvosokkal szemben egyébként nemritkán hangzik el a nyelvi nehézségeket érintő kritika. Egy ezzel a témával foglalkozó újságcikkben az egyik megkérdezett beteg például egyenesen így mondta: "Ha Svédországba érkezik egy bevándorló, és nem beszél svédül, joga van az orvosnál tolmácsot kapni. Ha egy külföldi orvos vizsgál egy svédet, akivel nem értik meg egymást, miért nincs joga a svédnek ahhoz, hogy kapjon egy tolmácsot?" Na ilyenek lebegnek a szemem előtt, amikor gőzerővel tanulom a nyelvet, hogy ilyen ne forduljon elő.