Szociális élet

Ebben a bekezdésben két fő téma kerül röviden bemutatásra: a kórházi élmények és a kis magyar közösségünk élete.
A közös, "kötelező" kávészünetekről (fika) már korábban írtam, mint a munkahelyi szociális élet legfőbb színteréről. A svéd kollégák érdeklődése családi hátterünkről,  feleségről, gyermekekről, a magyarországi helyzetről átlagosnak mondható ennyi idő eltelte után. Nem mondom azt, hogy mélyenszántó beszélgetésekbe kellett bárkivel is bonyolódnunk, csak egy normális szintű érdeklődés volt tapasztalható. Mondják, hogy a svédek igazából nem akarnak túl sokat megtudni illetve túl mélyen megismerni beszélgetőpartnerüket, a kitárulkozás nem jellemző. Ha szigorúan ezt a nézetet kell ehelyütt megerősítenem vagy cáfolnom, akkor azt mondhatom, ez valóban így van, de hozzá kell tennem azt is, hogy ugyanezt a felületes, "kötelező, de nem túl mély" érdeklődést tapasztalhattam Magyarországon is, ez véleményem szerint tehát eddig nem feltétlenül svéd nemzeti sajátosság, inkább típusos XXI.századi urbanizált viselkedésforma. Rengeteg kollégám van/volt Magyarországon is, akivel bár jó kapcsolatban álltunk, egymás családi életéről nem tudtunk meg sokkal többet az elmúlt évek alatt, mint itt 3 hónap alatt. Lehet, hogy ez valakit bánt, van akit elrémiszt, de igazából elég kényelmes így a társas együttlét, nem kell a sajátján kívül a más bajaival is megbirkóznia senkinek.
Több, magyarokkal folytatott párbeszéd és beszámoló visszatérő eleme a svédek tudatlansága Magyarországról. Ezt is óvatosan kell kezelni, mert pl. hajlamosak vagyunk megsértődni azon, hogy (akik sosem jártak hazánkban) úgy hiszik, egykori szovjet gyarmatként nálunk most is oroszul beszélnek, ugyanakkor vajon minden honfitársam lenne-e legalább ilyen tájékozott a skandináv államok történelmében, hírességeiben és a jelenkori eseményeivel? Miért lepődik meg sok magyar azon, hogy pl. Norvégia nem EU tag, vagy hogy Svédországban koronával fizetnek és nem euróval? Nem akarom védeni a svédeket, sem bántani a magyarokat, mindkét oldalon vannak komoly hiányosságok, csak nem mindegy hogy kit és miről kérdez az ember. Úgy vélem, megsértődés és kinevetés helyett inkább minden alkalmat meg kell ragadni arra, hogy az ember Magyarország "követeként" megfelelő helyen és időben, megfelelő mennyiségű (vagyis egyszerre nem sok) információmagot szórjon szét a saját világukban meglehetősen boldog skandináv emberek tudatában, úgy, hogy mindez ne legyen kioktató jellegű, sem hosszadalmasan unalmas. Kétségtelenül nem könnyű feladat.
Azt, hogy a kollégák igenis érdeklődnek irántunk, misem bizonyítja jobban, hogy az első 9 hét során 2 meghívást is kaptunk egy-egy olyan közös vacsorára, amit az osztályon dolgozó kollégák szerveztek. Az első alkalommal egy német kolléganő hívta meg az osztály teljes orvoskarát családostól együtt a házába, ahová mindenki valami saját készítésű étellel, vagy süteménnyel érkezett. A közelmúltban pedig egy állítólagos régi hagyományt felelevenítve egy idősebb főorvosnő hívott meg minket, újakat az otthonába, szintén családtagjainkkal együtt. Mindkét alkalommal nagyon jól éreztük magunkat, és a beszélgetések témái is változatosra sikeredtek, de ezek már nem a felületes könnyed csevegések kategóriájába tartoztak.
Arról írtam már, hogy a sors mennyi magyart sodort a kies norrlandi tájra, de azt ehelyütt most örömmel elújságolhatom, hogy ezek a magyarok eddig erős összetartásról tettek tanúbizonyságot. Az eltelt 11 hét alatt eddig 4 olyan bulit szerveztünk, ahol a résztvevő magyarok száma meghaladta a 20 főt, ebből háromszor valamelyik családnál (köztük egy alkalommal nálunk is, 26 fővel), egyszer pedig egy erre a célra kibérelt Gavlei közösségi házban közel 50 fővel képviseltette magát a helyi magyarság. Itt főként mi, most érkezett orvosok és családtagjaik adjuk a tömegbázist, de szívesen jöttek korábban kitelepült kollégák is, és minden alkalommal nagyon jól éreztük magunkat. Talán említenem sem kell, mekkora élmény ez a gyerekeknek is, akik szünet nélküli hancúrozással töltik el a villámsebesen repülő időt. A közbenső hétvégeken sincs elszigetelődés és magunkbafordulás, szinte minden hétvégén jön hozzánk valamelyik család vagy éppen mi indulunk látogatóba valakihez. A kezdeteknél is sokat segítettünk egymásnak, nemcsak tippekkel, ötletekkel, megtudott, mások számára is fontos és megosztott információkkal, hanem akár szereléssel, gyermekfelügyelettel, közös főzésekkel. Tekintettel arra, hogy a családok közül (egyelőre) csak nekünk nincs autónk, a nagyobb heti bevásárlásokhoz, bútorcipeléshez, távolabbi célpontok eléréséhez mindig készségesen ajánlkozik valamelyik kolléga, ami rendkívül jólesik, néha már-már azt kell mondanom, a bőség zavarával küszködünk. Sokkal könnyebben boldogul így mindenki, nem érezzük magunkat egyedül, odafigyelünk egymásra, és ez nagyon sokat jelent.