A következő címkéjű bejegyzések mutatása: buli. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: buli. Összes bejegyzés megjelenítése

2010. június 6., vasárnap

Hälsingland és a bogrács

Végre valahára beköszöntött itt fenn északon is a tavasz, talán lassacskán a nyár is, s ilyenkor rögtön ágaskodni kezd a vágy, hogy ki a szabadba, szívni magunkba a napfényt, a megújuló természet éltető erejét. Összedugtuk fejünket, s kisütöttük, hogy ideje lenne ismét összejönnünk, hogy felszítsuk a svédhoni magyarság összetartó erejének (amúgy nem) szunnyadó parazsát, ami fölé ezúttal egy méretes bográcsot lógattunk, hogy az abban rotyogó marhapörkölt illatával mutassunk utat az iggesundi papírgyár rothadt káposztaszagától bódultan támolygó, lazactól és köttbullartól (svéd húsgolyó) megcsömörlött, munkában és gyermeknevelésben becsülettel megfáradt honfitársainknak.
 
Az ötletből egy hét alatt tett lett, a gyors körlevélre záporoztak a visszajelzések, s így 2010. június 5-én szombaton a lakótelepünk szélén lévő szabadidőparkban kitűztük a magyar zászlót a sok svéd közé, hogy annak árnyékában 28 felnőtt és 15 gyermek tölthessen el együtt egy csodás napot. Összeszámolva a közeli és távoli svédországi magyarságot rá kellett döbbennünk, hogy időközben annyira sokan lettünk, hogy ha mindenkit meghívnánk az eseményre a megyéből, nem lenne elég a 22 literes bogrács! Így a fenti létszámban megállapítva a felső határt, csak a Hudiksvall kb 60 km-es körzetében propagáltuk az eseményt. Reméljük nem lesz ebből sértődés…
Az előkészületek már az előző napokban megkezdődtek, a hudiksvalli "született feleségek" megrakták egy kombi Ford csomagtartóját a hozzávalókkal, többek között 15 kg marhahússal, krumplival, hagymával, s a kamrapolcok féltett zugaiból elővett, erre az alkalomra rejtegetett kiváló magyar pirospaprikákkal, a messzi északon nagy kincsnek számító Piros Arannyal, Erős Pistával. A műanyag tányérok, poharak, evőeszközök és szalvéták mellé előre zsákokba csomagolt nyírfahasábokat is vettünk, mert ugyan a környező erdőkből és irtásterületekről mázsaszámra lehet fenyőágakat szerezni, de úgy döntöttünk, hogy azok eléggé gyantásak, s emiatt pattogósak, másrészt mégiscsak egyszerűbb és elegánsabb a benzinkútról elhozni a tűzifát, mint rőzseszedő anyókát játszani.
 
A nagy nap reggelén 7:30-kor a hälsinglandi napsugarak kíváncsian méregették a csillogó, ezen a tájon még sohasem látott furcsa szerzeményt, a bográcsot. Sajnos nem használhatom ehelyütt a "kelő nap sugarai", egyébként sokkal költőibb szófordulatot,  hiszen a nap mostanában 3:15-kor kel itt északon...  A tűzgyújtással 8-ra készen lettünk, vártuk a jó parazsat, miközben a lakókerület egyik svéd kulcsembere, mindenese, reggeli kerékpáros körútja során leparkolt, s élénken érdeklődött, mi készül itt nagy titokban. Ő is hosszasan vizsgálgatta a bográcsot, de nem tudott egy frappáns svéd szót annak megnevezésére, a "bográcsot" meg nem bírta kimondani. Némi irigységgel a szemében kívánt jó mulatást nekünk, majd tovább kerekezett. Kisvártatva megjelent egy másik svéd "fontosember", aki úgy aposztrofálta magát, mint mindennek az egyszemélyes felelőse, ami itt történik a szabadidőparkban. Ő sajnos kerek perec kijelentette, hogy ott, azon a helyen ahol már vígan lobogott a tűz, nem lehet tüzet rakni. Ezt azért tartottuk kicsit furcsának, mert direkt azt a helyet választottuk, ahol április utolsó napján, a nagy svéd télbúcsúztató ünnepség alkalmával kb 2.5 magas és minimum 6 méter átmérőjű máglyát raktak... de a mi 20 centis tüzünk ezek szerint sokkal veszélyesebbnek látszott. Rövid telefonálgatás és egyezkedés után megállapodtunk, hogy akkor a kialakított, fedett grillezőhelyre költöztetjük fel a bográcsunkat, az szélvédettebb, és ott lehet tüzeskedni. Jobb a békesség alapon engedtünk, bár további nehézséget okozott, hogy a háromlábú állványt oda nem lehetett felállítani, ezért vennünk kellett sebtében egy hosszú láncot, amiről lelógathattuk bográcsunkat.  Persze minden bolt, így a bográcstartólánc-szaküzlet is 10-kor nyit szombaton.
 
Végül 2 óra csúszással megkezdődhetett a szalonna és hagymapirítás, s hamarosan rotyogott a marhahús is. A derék magyarok közben szép lassan gyülekezni kezdtek a környékről, régi és új tagjai a kis közösségünknek, s a házipálinkás butykosok szűnni nem akaró keringőjével egyidejűleg megindultak a beszélgetések, ismerkedések is. A tepertős pogácsák, házi készítésű sóssütemények szépen fogyatkoztak, dicsérve a magyar háziasszonyaink konyhai tehetségét, miközben majd mindenki kavarintott, rázott egyet a bográcson, vagy éppen javított egy kicsit a fűszerezésen.
 
A gyerekek közben hatalmasat hancúroztak, élvezték egymás társaságát, s azt, hogy mindenkivel magyarul beszélhettek játék közben is. Senki sem unatkozott egy percet sem, közben repült az idő, szépen fogyott a tűzifa és a pálinka, s ebből kifolyólag mindenki erősen füstszagú és kipirult arcú lett, mire végül 3 óra táján elhangzott a várva várt szó: KÉSZ!
 
Pár perc múlva a hosszú asztal körül elismerő hümmögések és csettintések jelezték minden szónál is világosabban: mennyei finom lett az ebéd! A népes társaság aztán addig-meddig sertepertélt a bűvös bogrács körül újabb és újabb adagokat merve tányérjára, hogy a végére csak mutatóban maradt valamicske. A fényesre gömbölyödött pocakokat simogatva, poharazgatva és beszélgetve szépen eltelt a nap hátralévő része, s következhetett a rendrakás, búcsúzkodás.
 
Sajnos szegény Mártonkánk épp ezekben a napokban betegedett meg, lázasan, köhögve feküdt otthon, s így nem tudott eljönni a mulatságra, s hol anyukája, hol én maradtunk mellette felváltva, őt ápolva.
Még több kép itt.

2009. március 29., vasárnap

Szociális élet

Ebben a bekezdésben két fő téma kerül röviden bemutatásra: a kórházi élmények és a kis magyar közösségünk élete.
A közös, "kötelező" kávészünetekről (fika) már korábban írtam, mint a munkahelyi szociális élet legfőbb színteréről. A svéd kollégák érdeklődése családi hátterünkről,  feleségről, gyermekekről, a magyarországi helyzetről átlagosnak mondható ennyi idő eltelte után. Nem mondom azt, hogy mélyenszántó beszélgetésekbe kellett bárkivel is bonyolódnunk, csak egy normális szintű érdeklődés volt tapasztalható. Mondják, hogy a svédek igazából nem akarnak túl sokat megtudni illetve túl mélyen megismerni beszélgetőpartnerüket, a kitárulkozás nem jellemző. Ha szigorúan ezt a nézetet kell ehelyütt megerősítenem vagy cáfolnom, akkor azt mondhatom, ez valóban így van, de hozzá kell tennem azt is, hogy ugyanezt a felületes, "kötelező, de nem túl mély" érdeklődést tapasztalhattam Magyarországon is, ez véleményem szerint tehát eddig nem feltétlenül svéd nemzeti sajátosság, inkább típusos XXI.századi urbanizált viselkedésforma. Rengeteg kollégám van/volt Magyarországon is, akivel bár jó kapcsolatban álltunk, egymás családi életéről nem tudtunk meg sokkal többet az elmúlt évek alatt, mint itt 3 hónap alatt. Lehet, hogy ez valakit bánt, van akit elrémiszt, de igazából elég kényelmes így a társas együttlét, nem kell a sajátján kívül a más bajaival is megbirkóznia senkinek.
Több, magyarokkal folytatott párbeszéd és beszámoló visszatérő eleme a svédek tudatlansága Magyarországról. Ezt is óvatosan kell kezelni, mert pl. hajlamosak vagyunk megsértődni azon, hogy (akik sosem jártak hazánkban) úgy hiszik, egykori szovjet gyarmatként nálunk most is oroszul beszélnek, ugyanakkor vajon minden honfitársam lenne-e legalább ilyen tájékozott a skandináv államok történelmében, hírességeiben és a jelenkori eseményeivel? Miért lepődik meg sok magyar azon, hogy pl. Norvégia nem EU tag, vagy hogy Svédországban koronával fizetnek és nem euróval? Nem akarom védeni a svédeket, sem bántani a magyarokat, mindkét oldalon vannak komoly hiányosságok, csak nem mindegy hogy kit és miről kérdez az ember. Úgy vélem, megsértődés és kinevetés helyett inkább minden alkalmat meg kell ragadni arra, hogy az ember Magyarország "követeként" megfelelő helyen és időben, megfelelő mennyiségű (vagyis egyszerre nem sok) információmagot szórjon szét a saját világukban meglehetősen boldog skandináv emberek tudatában, úgy, hogy mindez ne legyen kioktató jellegű, sem hosszadalmasan unalmas. Kétségtelenül nem könnyű feladat.
Azt, hogy a kollégák igenis érdeklődnek irántunk, misem bizonyítja jobban, hogy az első 9 hét során 2 meghívást is kaptunk egy-egy olyan közös vacsorára, amit az osztályon dolgozó kollégák szerveztek. Az első alkalommal egy német kolléganő hívta meg az osztály teljes orvoskarát családostól együtt a házába, ahová mindenki valami saját készítésű étellel, vagy süteménnyel érkezett. A közelmúltban pedig egy állítólagos régi hagyományt felelevenítve egy idősebb főorvosnő hívott meg minket, újakat az otthonába, szintén családtagjainkkal együtt. Mindkét alkalommal nagyon jól éreztük magunkat, és a beszélgetések témái is változatosra sikeredtek, de ezek már nem a felületes könnyed csevegések kategóriájába tartoztak.
Arról írtam már, hogy a sors mennyi magyart sodort a kies norrlandi tájra, de azt ehelyütt most örömmel elújságolhatom, hogy ezek a magyarok eddig erős összetartásról tettek tanúbizonyságot. Az eltelt 11 hét alatt eddig 4 olyan bulit szerveztünk, ahol a résztvevő magyarok száma meghaladta a 20 főt, ebből háromszor valamelyik családnál (köztük egy alkalommal nálunk is, 26 fővel), egyszer pedig egy erre a célra kibérelt Gavlei közösségi házban közel 50 fővel képviseltette magát a helyi magyarság. Itt főként mi, most érkezett orvosok és családtagjaik adjuk a tömegbázist, de szívesen jöttek korábban kitelepült kollégák is, és minden alkalommal nagyon jól éreztük magunkat. Talán említenem sem kell, mekkora élmény ez a gyerekeknek is, akik szünet nélküli hancúrozással töltik el a villámsebesen repülő időt. A közbenső hétvégeken sincs elszigetelődés és magunkbafordulás, szinte minden hétvégén jön hozzánk valamelyik család vagy éppen mi indulunk látogatóba valakihez. A kezdeteknél is sokat segítettünk egymásnak, nemcsak tippekkel, ötletekkel, megtudott, mások számára is fontos és megosztott információkkal, hanem akár szereléssel, gyermekfelügyelettel, közös főzésekkel. Tekintettel arra, hogy a családok közül (egyelőre) csak nekünk nincs autónk, a nagyobb heti bevásárlásokhoz, bútorcipeléshez, távolabbi célpontok eléréséhez mindig készségesen ajánlkozik valamelyik kolléga, ami rendkívül jólesik, néha már-már azt kell mondanom, a bőség zavarával küszködünk. Sokkal könnyebben boldogul így mindenki, nem érezzük magunkat egyedül, odafigyelünk egymásra, és ez nagyon sokat jelent.