Az első ügyelet

2009.05.06. Szinte napra pontosan 4 hónap telt el azóta, hogy beléptem az új munkahelyem kapuján az első munkanapomon, és 8 hónap azóta, hogy telve várakozással beültünk az első svédórára. Mintha tegnap lett volna. Ma pedig már egyedül ügyelek a hudiksvalli szülészeti és nőgyógyászati osztályon, mert a főnökeim úgy döntöttek, felnőttem a feladathoz. Nem tudom, mennyi időnek kell eltelnie ahhoz, hogy én is ugyanígy érezzek, de tudom, egyszer csak bele kell ugrani abba a mélyvízbe, mégha tudom is, hogy sokat fogok nyelni belőle, mire megtanulok úszni benne. A behívhatós ügyeletes főorvos bátorítóan mosolygott, hogy hívjam nyugodtan, ha valami nem megy. Végülis nem lakik messze. Este 17:30-kor kezdtem, mert előtte egész napos továbbképzésen voltunk innen 140 km-re a megyeszékhelyen, és csak ekkorra értünk vissza.
Alighogy átöltöztem, kezembe nyomta a főorvos az ügyeleti mobiltelefont, és máris mondta, hogy szóltak, fekszik a beteg a műtőasztalon, mehetek operálni. Csak egy kis papírt kaptam egy személyi számmal, s annyi instrukciót, hogy egy "abbamaradt vetélés" (missed ab) befejezése lesz, a többit olvassam el a számítógépben, ha leérek a műtőbe. Lesiettem, átöltöztem, s valóban már feküdt az asszony a műtőasztalon, még nem volt ugyan elaltatva, de érdekes így találkozni valakivel életemben először. Gyors bemutatkozás, pár rövid kérdés, az aneszt asszisztens már nyomná be az altatószert, de még kérek két percet, hogy átfussam a dokumentációt, legalább hadd legyen némi támpontom. Közben folyton az jár a fejemben, hogy ilyen esetekben lehet beleszaladni valami olyanba, ami esetleg elkerülhető lenne, ha több idő lenne mindent gondosan átnézni. Átfutom az adatokat, nem találok semmi gyanúsat, és már nyomja is a fecskendőt az asszisztens, 1 perc alatt alszik a beteg, gyors vizsgálat, hogy mégis mekkora a méh és előre vagy hátrahajlik, a műtősnő már toporog a hátam mögött a lemosással, érthető, ők is szeretnének pihenni már. Hamar készen vagyunk, megírom a szövettani kérőt, segítek átrakni az asszonyt a tolható ágyra (műtősfiú nincs), és már csörög is a telefon a zsebemben. Az 50 km-re lévő kisvárosból hívnak, hogy van egy koraterhesség, fáj a hasa, attól fél, hogy nehogy méhen kívüli terhesség legyen. Persze, jöjjön csak be, nem vagyok egy Gyurcsók, hogy némi hunyorítás után telefonon is meg tudjam gyógyítani.
Felmegyek a szobámba, ott lediktálom a műtétet, kódokat, rendelést. Kimegyek a szülőszobára, csak egy várandós fiatalasszony fekszik ott, még nincsenek igazán jó fájásai, csak 3 cm-re nyitott, egyelőre várunk vele. Átmegyek a gyermekágyra, ott nincs teendő, a bentfekvők jól vannak. Irány a folyosórendszeren át a másik épület, a nőgyógyászati fekvőbeteg osztály. A nővérek épp kávészünetet tartanak, elmondják az aznap műtötteket, mindenki jól van, majd szólnak, ha jönnöm kell. Befut egymás után két telefon: szólnak az egynapos sebészeti őrzőből, hogy felébredt a beteg, ők is lassan zárnának, fussak már le és lássam el búcsútanácsokkal az operált betegemet. Az akutosztály is hív, hogy megjött a hasfájós asszony. Gyorsan rendelek neki egy friss terhességi és vizelet általános gyorstesztet, vérnyomás, pulzus, testhő. Az őrzőben épp vacsorázgat a frissen műtött beteg, félig ül az ágyban, jól van, elbeszélgetünk a továbbiakról, mi volt a műtétnél, mire számítson. El is köszönök, várnak az akuton. A hasfájós láthatólag jól van, semmiképpen nem akut has. A terhességi tesztje nálunk negatív. Igaz, tegnap reggeli első vizeletből nézte, koraterhességben gyakran csak az pozitív. Kikérdezés, vizsgálat, ultrahang, a lelet megfelel egy 5 hetes terhességnek, a vérzéskimaradás alapján is ez jön ki. Tanácsokkal ellátom, elengedem haza, kontroll megbeszélve. Irány az akutosztály orvosi szobája, találok egy üres gépet, gyorsan lediktálom az esetet. Na jó, csak szeretném gyorsan, még nem az igazi a sebesség. 
Hirtelen elfogynak a teendők. Megkeresem az ügyeletes nőgyógyásznak fenntartott pihenőszobát a házban, elég kellemes, külön fürdőszoba, WC, tiszta ágyneművel vetett ágy, TV vár benne. Leheveredek az ágyra, egy telefon haza a családnak, majd bekapcsolódom egy filmbe. Mire kezdeném kibogozni, ki kivel van, hív a szülőszoba. Úgy látszik beindul a várandósunk? sajnos azonban a CTG-je nem valami fényes. Kérdi a szülésznő, mi legyen. Azt javaslom, mivel nem igazán erősek a fájások, a méhszáj sem nyílt tovább, maradjon a CTG-n és várjunk. Már nem megyek le a pihenőszobába, azt az 1 órát inkább a dolgozószobámban töltöm, olvasom a híreket otthonról. A CTG változatlanul nem megnyugtató. A fájások közben erősödtek, de láz lép fel. Megvizsgálom az asszonyt, már bő 4cm, de nagyon hátul van még a méhszáj, feszül a burok. Kicsit próbálok tágítani ezen a 4 cm-en, majd úgy döntök, kapcsoljunk rá. Lázcsillapítót kap, burkot repesztek, felteszem a magzat fejére a skalpelektródát, ennél nincs jelveszteség, mint a hasi érzékelőkorongnál. A magzatvíz zöld, közben vérrel is keveredik és szinte forró, ahogy csorog végig a kezemen. A láz megmagyarázza, miért megy 170-el a baba szíve, de sajnos más baljós előjelek is vannak: "csökkent variabilitás, akcelerációk hiánya" a CTG jel.  Ez így együtt azt jelzi, ennek a gyereknek kinn a helye minél előbb. Itt a svédeknél még mielőtt a fenti lelettel elindulnánk a műtőbe, illik csinálni egy magzati fejbőrvér mintavételt, és meghatározni a laktátot. Ez a biokémiai módszer jól jelzi, vajon tényleg van-e már az oxigénhiány miatt anyagcsereváltozás, és ha jól veszik le a mintát, stabil támpontot ad a vajúdás során. Ha jó a laktát, sok esetben megengedett a várakozás, még olyan esetekben is, amikor már odahaza régen megoperáltuk volna. Lehet, hogy ez az egyik oka annak, hogy itt csak a szülések 17%-a végződik császármetszéssel, az otthoni 30-40%-kal szemben? A laktátnál feltétel azonban, hogy a vizsgálandó magzati fejbőrrészlet magzatvíz- és vérmentes legyen. Ez nem olyan egyszerű feladat, mint hinnénk.
Megpróbálom a laktátot, de mivel még mindig nagyon hátul van a méhszáj, előre kell húzni, hogy bevezethessem rajta az amnioszkópot. Ez nagyon fájdalmas az asszonynak, nem kooperál. Hárman nyugtatjuk, mire sikerül beilleszteni a műszert. Tisztán látszik a magzat fejbőre, jó helyen vagyok, de folyton odacsorog vagy a vér, vagy a magzatvíz. Törlés, törlés, újra törlés. Az idő megy közben, a CTG semmit sem javul. Ha nem pontosan veszem le a laktátot, félrevezető eredményt adhat. Kínlódok még egy kicsit, az asszony is egyre jajgat, erősek a fájásai, fáj a vizsgálat is, hiába szívja közben a kéjgázt. Nem megy, nem sikerül levenni a laktátot. Akkor nincs más hátra, a rendelkezésre álló adatokból kell meghatározni a továbbiakat. A magzati szívfrekvencia közben állandóan 180/min körül van. variabilitás nincs. Ez egy kóros CTG. Kimondom a varázsszót: császármetszés.
A gépezet erre a gombnyomásra beindul. A szülésznők gyorsan előkészítik az asszonyt a műtéthez, közben pár szót beszélünk a vajúdóval és a párjával, elmondom miért döntöttem így. Teljes mértékben elfogadják a javaslatot, bár mindketten ijedten pislognak. Fiatalok, 19 éves mind a kettő. Érzik, hogy baj van. Két telefont intézek még: felhívom az ügyeletes anesztes kollégát, hogy gurulunk a műtő felé, majd a háttérügyeletesemet. Tizenöt perc múlva hajnali 1, sokára veszi fel. Elmondom, hogy most indulunk a műtőbe. Végighallgatja a történtek összefoglalását, majd egyetértően támogat. Kérdi, meg tudom-e csinálni a műtétet kettesben a műtősnővel. Itt ez a szokás, ha szakorvos ügyel. Tudom. Menni fog nekem is. Igaz, Szegeden mindig három orvos és a műtősnő állt neki egy császármetszésnek, itt általában csak nappalra jut két orvos. Éjjel nincs más segítség, csak a műtősnő. Közben már gurítjuk is az ágyat a műtő felé a szülésznővel, az újszülöttesnővér hozza a kicsi ellátásához szükséges kiskocsit. Az apuka lohol mögöttünk, nyakában a fényképezőgéppel, arcán a jól ismert félelemmel: csak minden rendben legyen! A műtőben már vár a stáb, rövid beszélgetés a gyerekgyógyásszal és az anesztessel, még megszorítom az asszony kezét, és futok átöltözni. Apuka is velem jön, elmondom neki mit hol talál, persze én vagyok a gyorsabb, még a levetkőzésnél jár, mikor én már a bemosakodó felé veszem az irányt. Maszk, bemosakodás, műtőskabát, kesztyű, a százszor, ezerszer  begyakorolt mozdulatsor. A műtőben gyors vezényszavak, eszközök csörrenése, izolálótakaró suhogása, a monitorok ütemes pittyegése. Mindnen olyan ismerős, és mégis minden olyan más. Ezt nem lehet megszokni, de ezt az izgalmat nem cserélném el semmire. Egy pillanatra átsuhan az agyamon, mi mindennek kellett történnie eddig, hogy most itt állhatok, és a kezemben lehet ezeknek az embereknek a sorsa. Beleborzongok. Az anesztes közben elaltatta a beteget, és kiadja a vezényszót: MEHET!
Szikét kapok a kezembe. Az órára pillantok a falon: hajnali 1 óra 1 perc. Gyorsan haladok, jó alkatú az asszony, ez segít. Megnyitom a méhet, lenyúlok, már fogom a fejet.  1 óra 3 perc. Kiemelem a magzatot, s ekkor egyszerre szakad fel mindenkiből az önkéntelen kiáltás: Hű, mekkora ez a gyerek! Ellátom a köldökzsinórt, eltelik egy örökkévalóságnak tűnő 40 másodperc, mire hangosan, panaszosan felsír ez a nagyfiú. Csodálkozni azonban nincs időm, mert nekem még itt sok dolgom van a hasban. Leválasztom a lepényt, a méh nagyon el van lazulva, bár már megkapta a méhösszehúzót. Gyorsan beteszem a két saroköltést a méh sebszéleibe, de csak dől a vér a hasba. Ez nem mind a metszésből jön, ez atonia. Nem csoda ekkor gyerek után. További méhösszehúzót kérek, masszírozom a méhet kicsit, és átválltok "varrógép üzemmódba". Fülembe cseng a szegedi adjunktusi intelem: "a vérzést a varrás állítja meg leghamarabb, nem a törlés". Két rétegben zárom a méh sebét, még mindig laza a méhizomzat. Másfajta gyógyszert (Methergin) kérek az anesztestől, masszírozom tovább a méhet, az új gyógyszer végre segít. A varratból nem vérzik. Bezárjuk a hasat. Közben jön a hír: 4930 grammos a fiú! És ami a legfontosabb: jól van. Most már én is. Végzek a műtőben, elköszönök a csapattól, visszamegyek a szülőszobára és leírom a történteket, szépen, kronológiai sorrendben. Közben újra csöng a telefon: újabb hasfájóshoz várnak az akut osztályra.
44 éves nőbeteg. Kezdődik minden újra: kérdések, jegyzetek, laborok, ultrahang. Mivel jobb oldali a fájdalom, csak a rend kedvéért kérek egy sebészi konziliumot is. Viszonylag gyorsan előkerül a sebész ügyeletes kolléganő, ugyan fiatal, de Charlie nem róla énekli a "az aki szép, az reggel is szép, mégha össze is gyűrte az ágy" c. dalt, az biztos. A gyűröttarcú sebész azonban gyorsan dolgozik, vizsgál, és már kész is a válasszal: appendicitis kizárható. Mire egyet nézek, már sehol sincs. Közben megjönnek a laborok is, gyulladás kizárható. A terhesség is. Elrendelem a megfelelő gyógyszereket, tanácsokat, az asszony elég érdeklődőnek mutatkozik, úgy látszik örül, hogy végre foglalkozik vele egy orvos több mint 10 percet. Előkerül a jegyzettömb, rajzolok neki méhet, nyálkahártyát, kismedencét, mindent, ami érdekli. Hálás érte, elégedetten távozik. Én meg egy jót gyakoroltam svédül betegtájékoztatni. Még kap két tablettát is a házipatikából, hogy elkezdhesse szedni, míg kinyit a gyógyszertár, és kiválthatja az e-receptjeit. Lediktálom az esetet, és elindulok vissza az osztályra.
Útközben beugrok a postop részlegre, megnézni hogy van a friss műtétes. Elég sápadt, látszik, hogy sok vért veszített. Igaz, pocsék volt a vérképe a műtét előtt is. Kérdem, mennyi a hemoglobinja, nem kellene-e hogy vért kapjon. A nővér válaszol: most nézte, 78-as. Arra a kérdésemre, hogy itt elrendelhetem-e a transzfúziót, azt a meglepő választ kapom, hogy az intenzíves doktor úgy határozott, 70-es Hgb fölött nem kell trafó. Úgyhogy nem kap. Még egy kicsit itt megfigyelik, aztán visszaküldik hozzánk. Megadóan bólintok, majd visszaballagok a szülőszobára, és megbeszélem a mi osztályos nővérünkkel, hogy ha visszaér az asszony, rendeljen neki 3 egység vért. Ő is csodálkozik az intenzívesek hozzáállásán.
Miközben baktatok a folyosón, már világosodik. Csodálatos a hajnal, nézem a fenyők fölött a narancssárga fényeket, kedvem lenne kimenni egy kicsit a tengerpartra. A gyomrom és a hólyagom azonban jelzik, most már velük is törődjek kicsit. Megeszem a vacsorámat reggelire, tiszta olyan, mintha csak otthon lennék Szegeden. Reggel 7 óra van. A kávé és az ágy közül az utóbbit választom. 50 percet alszom ájultan, gyors mosakodás, még egy kör a szülőszobán, jött egy újabb kismama, folyik a vize, de nincs fájása: ő már nem nálam fog megszülni. 8-kor megbeszélés, elmondom az estémet, a műtétet, átnézzük a CTG-ket, a kollégák megerősítenek, ők is így jártak volna el. 
Átöltözöm, és elindulok haza. Fáradt vagyok, zúg a fejem, de ez egy kellemes fáradtság, majd kialszom. A nap már melegen süt, lassan tekerem a bicajt, nem sietek. Olyan gyönyörű ez a nap. Egy kisfiúnak ma van a születésnapja.

Az első önálló műtét

Nem kellett sokáig várni arra, hogy a műtőben is önálló feladatot bízzanak rám: a második héten egy tervezett császármetszést kellett elvégeznem. Ennek jelen esetben nem is igazán a szakmai oka miatt szentelek egy bekezdést, hanem a lélektani jelentősége miatt. Úgy alakult, hogy aznap a szülőszobán történtekért hárman, egy főorvos, egy szakorvosjelölt és én, mint szakorvos voltunk felelősek. A műtéti programba kiírt császármetszésből a főorvos ügyesen kifarolt, így indulhattunk ketten a fiatal német kolléganővel a műtő felé. Különös helyzet volt, mert még nem jártam itt Hudiksvallban a műtőben, azt sem tudtam, mi merre van, és nem is láttam még korábban, hogy csinálják a császármetszést itt Hudiksvallban. Ebből adódó szabadkozásomat a műtőben mosolyogva fogadták, és megnyugtattak: mindent csináljak úgy, ahogy én szeretném, ők majd asszisztálnak. Jelen szituációban ők alkalmazkodnak hozzám, s nem nekem kell őhozzájuk. Gyorsan átnéztem a műszertálcát, közel minden ugyanaz volt rajta ahogy Magyarországon megszoktam, és amikor halkan odasúgtam a műtősnőnek, hogy ha nem tudnám hirtelen egy adott műszer nevét, majd segítsen ki. "-Semmi gond, csak mutass rá, és adom ami kell!" -jött a bíztató válasz, így hozzáfogtunk. Bár nagyon érdekelt, hogy ők hogyan csinálnák az egyes műtéti lépéseket, mégsem kezdtem el kérdezgetni, hogy szokták ők ezt és ezt csinálni, mert ezzel nem akartam azt a látszatot kelteni, hogy bizonytalankodom. Inkább azt a taktikát választottam, hogy haladtam lépésről lépésre, úgy, ahogy Szegeden szoktam, majd utólag visszakérdeztem, ti is így csináljátok? Így nem vesztettünk értékes időt, szépen haladtunk, és a kívánt információk birtokába is jutottam. Gyorsan kész lettünk, és egy-két apróbb fogás kivételével elmondhatom, nincs lényegi különbség a műtéti technika között ebben a tekintetben az otthon alkalmazottaktól.
Egy érdekesség azonban kikívánkozik még belőlem: a műtétek előtt bevett szokás, hogy végeznek egy utolsó ellenőrzést, amit "startkontroll"-nak hívnak. Ez abból áll, hogy mielőtt az operáló orvos kezébe adják a szikét, az aneszteziológus -vagy inkább az szakasszisztense, mert anesztest ritkán látni a műtétek alatt, de ez egy más történet- felolvassa, ki fekszik az asztalon, mi a neve, személyi száma, mi az aneszteziológia módja. Ha ébren van a páciens, lelkesen bólogat közben... Az operáló orvos elmondja hangosan a saját nevét, és hogy milyen indikációból milyen műtétet készül végezni, ezt követően az asszisztensek, műtősnők, és a műtétnél jelenlévő minden egyes ember egymás után elmondja hogy hívják és mi a beosztása. Ez először elég furcsának tűnt, pláne, hogy látszik, rajtunk, újakon kívül mindenki alaposan ismer mindenkit, de végiggondolva, teljesen logikus, így csökken a betegcsere lehetősége. Érdemes eltűnődni rajta.