A svéd egészségügyről - ezúttal a beteg szemszögéből

Sajnos volt alkalmam betegként is bepillantani a svéd egészségügy működésébe, de azt hiszem érdekes erről írni, márcsak az összehasonlítás miatt is.
Még karácsonykor történt, hogy görcsölni kezdett a vesém, ez sajnos már nem az első eset, ismert vesekövesként tudtam, mi a teendő: fájdalomcsillapítás és görcsoldás. Amikor azonban a feleségem által beadott jó öreg Algopyrin+NoSpa otthonról hozott aranytartalék injekciók sem segítettek, nem volt más választás, be kellett menni az akut osztályra.  Erika kísért el. Legfőképen az aggasztott, nehogy valami beszorult kő olyan elzáródást okozzon, ami komolyabb pangásba torkollhat. Az akut osztály utcai bejáratán túljutva egy üvegajtó állta utunkat, ennek ablakán át kellett röviden elmondanom a diszpécsernek, miért keresek segítséget. Beadtam ellenőrzésre az igazolványomat, s csak ezután juthattam be ténylegesen az osztályra. Az tehát, hogy valaki csak úgy ellenőrizetlenül kódorogjon az akuton, kizárt.
Bevezettek egy vizsgálóba, amihez tartozott egy WC, itt adtam hirtelen egy (szép piros) vizeletmintát. Kisvártatva visszajött a bekísérő nővér, megmérte a vérnyomásom (digitális mérő), a lázam (digitális fülhőmérővel), és megerősítette a laborleletet, hogy tényleg vér volt a vizeletben.
Mosolyogva bíztatott, hogy mindjárt jön a doktor! Jött is hamarosan a sebész rezidens, fiatal, hidegkezű de lelkes kolléganő, aki felvette az anamnézist, és meg is vizsgálta a hasamat, megütögette a vesetájat szépen, szakszerűen. Zavara némileg fokozódott, mikor kiderült, hogy én is itt dolgozom, és megígérte, hamarosan konzultál a főorvos háttérügyeletesével a továbbiakról. Megbeszéltük, hogy 2 dologra lenne most igazán nagy szükségem: hatékony fájdalomcsillapításra és egy képalkotó vizsgálatra.  Amíg várakoztunk, a nővérke levett néhány cső vért a rutin laborokra. Kisvártatva meg is jött a két doktor együtt, a főorvosnővel ismertük egymást, volt pár közös betegünk-konziliumunk. Kicsit tanakodtak az adható fájdalomcsillapítón, mert nem ismerték sem az Algopyrint, sem a No-Spa-t, tekintettel arra, hogy egyik sem regisztrált itt Svédországban, s nem merték volna kombinálni valami erős szerrel. Végül megegyeztünk abban, hogy egy fél dózis morfinszármazékot adnak subcutan (Palladon Comp, vagyis hydromorfon+atropin), majd intéznek egy CT-t.
A szer tuti volt, le is vert a lábamról, szédültem tőle rendesen, de a vesefájdalom csodálatosan elmúlt. A CT-re se kellett sokat várni, s hamarosan megtudtuk, hogy a bal oldalon van egy 8x12 mm-es kő a vesemedencében. Ahhoz képest, hogy 2 éve teljesen kőmentessé kezelt szegedi urológus kollégám és barátom, ez eléggé meglepő hír volt. Kaptam egy e-receptet Diclofenacra, és egy ígéretet, hogy keresnek majd a további kezelést illetően. Fájdalommentessé váltam, mehettünk haza. A vizsgálat vizitdíjköteles volt, meg is jött postán a számla, 300 korona (kb 7500 Ft).
Az urológusok itt a sebészet égisze alatt dolgoznak, így néhány nap múlva már a kórházi étkezdében az ebéd mellett egy romániából emigrált urológus főorvossal tárgyaltuk a sorsomat. Az ultrahangos kőzúzás volt a következő lépés, ezt azonban a megyében csak egy helyen végzik, a Sandvikeni kórházban, innen 160 km-re. Sebaj, menjen a beutaló, hadd kerüljek minél hamarabb sorra. A volt keleti blokk szokásrendszerén edződve jólesően konstatáltam, hogy az év utolsó napjaiban elküldött  beutalón a román doktor feltüntette, egy orvoskolléga kezeléséről lenne szó. Valószínűleg ez nem sokat nyomhatott a latba, mert a behívó a kezelésre március végére jött meg...a sokadik érdeklődésem után. Igaz, mint megtudtam, ilyen kőzúzó szeánszokat havonta csak 2-szer tartanak, olyankor tizesével aprítják a betegeket és a köveiket.
Szerencsére a várakozási idő görcs- és fájdalommentesen telt, nem kellett a gyógyszerekhez nyúlnom. Elképzeltem viszont azokat a szerencsétleneket, akik 3 hónapot kínlódnak, mire sorra kerülnek. A behívó különben a tervezett időpont előtt 2 héttel jött meg postán, egy vaskos borítékban. Ebben a behívó levélen kívül részletes leírás szerepelt egy brosúra formájában a zúzásról, és az előtte-utána esedékes teendőkről, szövődményekről, a kapcsolattartó telefonszámokról. Egy külön lapon hosszú kérdéssorra válaszolva (autoanamnesis) kellett bejelölgetnem a korábbi betegségeimet, műtéteimet, allergiákat, aktuális gyógyszereimet, egyszóval egy teljes kórtörténetet. Ezt a mellékelt ingyenesen feladható válaszborítékban kellett visszaküldeni. Itt Svédországban a beteg tájékoztatása ezzel nagyjából le is van tudva, ha akar, kérdezhet még telefonon vagy személyesen további információkat, de az a fajta kétaláírásos írásbeli tájékoztató-beleegyező nyilatkozat itt nem létezik, s a hozzá kapcsolódó őrület sem, hogy a kedves betegnek fel kell benne sorolni mind a 123 lehetséges komplikációt, nehogy perelni tudjon, hogy ha egy is kimaradt!
A kezelés napján megjelentem a Sandvikeni kórház bejáratánál lévő diszpécserközpontban, ott igazoltam magam, bevitték a rendszerbe a megérkezésemet, majd fel kellett mennem az egynapos sebészetre. Ott már vártak, egy öltözőben kaptam minden szükséges kórházi ruhát: polót, köntöst, hosszúszárú zoknit. A saját holmimat és értékeimet egy kulcsos szekrénybe zárhattam, itt nem szokás saját kórházi öltözékben, pizsamában, hálóingben diktálni a divatot. Bevezetettek egy kis szobába, ahol felkeresett egy (szerb) aneszteziológus asszisztens, aki adatellenőrzés után feltette az azonosító karszalagot. Ezen a teljes nevem és személyi számom is szerepelt, illetve ennek vonalkódja, valamint a lakcímem. Átfutottunk együtt a korábban beküldött kórtörténeten, majd kaptam egy vénás kanült, fenntartó infúzióval, illetve paracetamol és diclofenac tablettákat premedikációnak. Nemsokára jött egy (svéd) sebész, akivel röviden megbeszéltük, mi vár rám, láthatóan megkönnyebbült, mikor megtudta, nem az első ilyen kezelésem lesz, és hogy orvoskollégaként nem kell sokat magyaráznia nekem. Bekísért a kezelőbe, ahol magát a kezelést egy (dán) technikus végezte. Ő végezte a tájékozódó ultrahang vizsgálatot, majd az ultrahang-kőzúzó beállítását, a célzást és a lökéshullám-kezelést. 4000 "csapást" mért a kőre, másodpercenként úgy 3-at, így kb 25 percig tartott az egész. Az első pár perc után, amit még hason fekve vígan mosolyogva viseltem, jött a bekeményítés, emelt a hullám lökéserősségén, ami kezdett határozottan fájdalmas lenni. Állandóan kérdezték, hogy bírom, s mikor látták a kínlódásomat, jött az aneszt asszisztens a gyorshatású vénás vájdalomcsillapítóval (Rapifen, alfentanil), ami bámulatosan gyorsan hatott, de kb 10 perc alatt el is múlt a hatása. Az utolsó 3-4 perc megint fájdalmas volt, de azt már kibírtam összeszorított foggal. A dán barátunk kedvező jeleket látott az UH vizsgálat során, kellemes kőürítést kívánva búcsúztunk el. Az ébredőben aztán kaptam szendvicset, sütit és innivalót (kávé, tea, gyümölcslé közül választhattam), üldögéltem vagy 10 percet, kivették a kanülömet, egy nővér ellátott tanácsokkal, bekarikázgatta a szükség esetén hívható telefonszámokat, majd mehettem öltözni, s haza. Ja, előtte arról is nyilatkoznom kellett azon a visszaküldött lapon, hogy lesz-e valaki aki hazakísér, otthon lesz-e mellettem felnőtt hozzátrtozó illetve van-e telefonom. Otthon az első vizelet olyan volt, mint a céklalé, de kb. erre lehetett számítani. A számla is megérkezett a kezelésről pár napon belül, az újabb 300 korona vizitdíjról.
A megbeszéltek szerint 3 hét múlva hívtak be kontroll áttekintő röntgen vizsgálatra. Addig az életem úgy nézett ki, hogy gyakorlatilag az egyik kezemben állandóan egy pohár narancslé, másikban a WC-kilincs volt, a kettő között meg dolgoztam, családi életet éltem, stb. A hatás nem maradt el, másfél hét után "megszültem a hármasikreket", aminek rettentően örült mindenki. Ezt követően  teljesen panaszmentessé váltam, s vártam izgatottan a megerősítő (felszabadító) röntgenvizsgálatot.
Ez megérdemel egy külön bekezdést: a rtg előtti héten jött egy vastag boríték a radiológiáról, benne a behívó, és egy leírás arról, hogyan tehetnénk a lehető legoptimálisabbá, értsd: zavaró gáz- és béltartalommentessé a felvételt. Ehhez találtam a tájékoztató lapra ragasztószalagozva 4 db hashajtó tablettát (persze a bliszterfóliában) és egy kis műanyag egyszerhasználatos tubusban beöntéshez való szert (Toilax, bisacodyl). 

Pontos leírás szólt arról, melyiket mikor, hogyan időzítve használjam. A rituálét pontosan végrehajtva  jelentem meg a radiológián, ahol egy röntgenasszisztens fogadott, aki elvégezte a szükséges felvételeket. Orvossal aznap hivatalosan nem találkoztam, persze radiológus magyar barátaimmal aztán kielemeztük a képet, s szomorúan kellett megállapítanom, hogy a kő fele még változatlanul ott lubickol a vesemedencében.
Egy hét múlva jött az újabb levél, s benne a behívó Sandvikenbe a második menetre. Előtte nem keresett a sebész, ezt furcsállottam, gondoltam illett volna felhívnia arról, hogy mi a terve velem. Persze a levélből ki lehetett következtetni, hogy bizonyára maradt még vissza kő, de ha nincsenek  a magyar kollégák a röntgenben, honnan tudnám ezt akkor?
A sebész kolléga levele csak napokkal később jött meg (már a második kezelés után), ebben azért korrekt módon tájékoztatott arról, hogy kellene még egy kőzúzás. Addigra már persze túlvoltam azon is, és vígan potyogtattam a kőmorzsákat. Azóta eltelt újabb 4 hét, és még egy hasi RTG  a fentiek szerinti előjátékkal. Az eredmény már sokkal jobb, de nem 100%-os: 4 db apró, 2-3 mm-es kőtörmelék még mindig ott ül, panaszt nem okoz, de mégsem vagyok (még) kőmentes. Két dolgot tehetek: sokat mozgok, hogy ők is mozduljanak valamerre, és rengeteg folyadékot iszok. Mindenki jön ezzel a klasszikus "akkor most sok sört kell inni" tanáccsal, de ezt képtelenség betartani... napi 2-3 liter sört nem bírok meginni, ez egyébként is egyenes út lenne az alkoholizmusba. Marad a narancslé.

Fentebb írtam arról, hogy minden orvosi vizsgálat vizitdíjköteles, a családorvosi vizit 150 korona, a szakorvosi 300. Arról azonban a svéd jóléti állam gondoskodik, hogy az átlagosnál betegebb polgárai ne költsék minden pénzüket erre: egy évben nem kell 900 koronánál több vizitdíjat fizetni, innentől ingyenesek a vizsgálatok. Azt, hogy melyik naptól kezdődjön a szóbanforgó év számítása, a beteg maga döntheti el. Így pl. nem köteles akkor kezdeni a számítást, ha csak 1 vizsgálata volt 2010 januárjában, és mondjuk decemberben kezdődik egy vizsgálatsorozata, ami átnyúlik a következő évre, és az garantáltan több lesz, mint 900 korona. A legtöbb pénzt akkor takaríthatja meg ez a beteg, ha 2010 decembertől kezdi a számítást. Nyilván előre senki sem tudja, mikor lesz beteg, ezért ez a gyakorlatban úgy néz ki, hogy a betegek elkezdik fizetni a vizitdíjakat, és ha már elérték a 900 koronát, eldöntik, hogy kérik-e innentől a vizitdíjmentességet, vagy sem. Ha kérik, ezen már változtatni nem lehet, akkor kapnak egy kártyát, amivel igazolhatják a térítésmentességet (frikort) az első beszámított vizit napjától 1 évig. Trükközésre, dátumokkal való csalásokra nemigen van lehetőség, mert minden egyes vizitdíj és orvosi megjelenés központilag regisztrálva van egy informatikai rendszerben.
A gyógyszerek térítési díja is érdekes, pl. egy évben maximum 1800 koronát (45.000 Ft) lehet vényköteles gyógyszerekre költeni, ezen felül ingyenes a gyógyszer. Erről a témáról Szabó Ildi blogjában olvashattok egy remek összefoglalást.
Kiegészítés: A lakhely és a gyógykezelés helye közötti távolságra 100% útiköltség térítés jár, a gyakorlatban ez úgy fest, hogy megveszem magamnak a vonat- és buszjegyeket, majd utólag be kell küldeni egy levélben ezeket a kórházi kezelésre szóló behívólevéllel együtt, s 2 héten belül a számlámon az útiköltség. Így is lett.

Bábeli zűrzavar

A svéd egészségügyi ellátásban mindennapos dolog, hogy az ellátásért jelentkező beteg egyáltalán nem, vagy csak nagyon keveset beszél svédül. Mivel minden betegnek joga van ahhoz, hogy az anyanyelvén, vagy egy általa megnevezett nyelven kapjon meg minden szükséges felvilágosítást, a svédek erre jól bevált rutinokat alakítottak ki. A különböző tájékoztató brosúrákat, információs füzeteket lefordították a leggyakoribb itt előforduló nyelvekre, tehát nemcsak angolra, németre, franciára vagy spanyolra, hanem többek között arabra, thaira, burmaira, tigrinyara (Eritrea) is. A mindennapi kommunikációban pedig telefontolmácsok segítenek. Van egy központi telefonszám, azt tárcsázva kell megrendelni megadott időtartamra a kívánt nyelvet, vagy akár dialektust beszélő tolmácsot. Az időpontot és időtartamot fontos megadni, mert ez alapján fizetik ki a tolmács munkáját, s nem is rosszul. A tolmácsközpont ekkor megad egy telefonszámot, és azt lehet hívni a kért időben. Azon pedig bejelentkezik egy akkreditált tolmács, bekapcsoljuk a kihangosítást, s mehet a rendelés. Természetesen a kórházban minden orvosnak és osztálynak van saját vezeték nélküli kórházi telefonja, így akár az ultrahangban, akár a szülőszobán, akár a kórteremben kell a telefonos segítség, nem lehet akadály a helyhezkötöttség. Megjegyzendő, hogy ezekről a telefonokról bármilyen svéd szám (ideértve a mobilokat is) korlátlaul hívható, a költséget a kórház fizeti. Eleinte furcsa volt úgy vizsgálni, hogy minden párbeszéd egy telefonon keresztül zajlik, de a tolmácsok többsége nagyon ügyes, és jól végzi a dolgát. Ha mégsem, akkor van lehetőség ezt jelezni a tolmácsközpontnak, akik több negatív visszajelzés után nem kérnek az illető közreműködéséből többet. Arra természetesen nincs lehetőség, hogy pl. egy vajúdás alatt órákon át folyamatos telefonkapcsolatban álljunk egy tolmáccsal, ilyenkor bizony előkerül a test- és jelbeszéd (lásd: Activity), esetleg pár szó angolul, ha szerencsénk van, illetve a nagyon ötletes szituációs kártyák: ezeken a leggyakoribb kórházi szituációk vannak lerajzolva, pl. vérvétel, vetkőzés, wc-használat, étkezések stb. A kedvenc rajzomon egy helyes kis kurta farkú malac van, ezzel azt tudakoljuk, vajon eszik-e disznóhúst a kedves páciens...
Az ilyen telefonkonzultáció alatt igyekszünk mindenkit odahívni a telefon köré, akinek kérdeznivalója van a betegtől, ezzel is időt és költségeket megtakarítva. Egyszer az is előfordult, hogy elég volt egy tolmácsot rendelni, aki az aktuálisan éppen a gyermekágyon egyidőben fekvő 4 (!) szuahélit beszélő asszonynak nyújtott nyelvi segítséget.
A helyzet mindezek ellenére néha nagyon nehéz is tud lenni, pl. élénken él bennem az a szituáció, amikor a vietnami, néhány osztályt végzett, de legalább írástudó házaspárnak azt próbáltuk elmagyarázni, hogy az asszonyka terhessége alatt kialakult cukorbetegsége kezelésére beállítandó inzulint hogyan kell adagolnia otthon a vércukorértékek függvényéban... Egy másik alkalommal pedig az Eritreából 2 hete Svédországba menekült, 24 hetesen fenyegető koraszüléssel, elfolyt magzatvízzel, rendszeres fájásokkal jelentkező halálrarémült asszonyt kellett telefontolmácson keresztül kikérdezni, s elmagyarázni a vizsgálatok eredményét, s a további teendők, mentőszállítás, infúziók menetét. A tolmács is megrendülve fordította a szerencsétlen, könnyei közt, összeszorított foggal szenvedő fekete asszony szavait, aki elmondta, hogy ez a gyermek egy börtönben fogant szülőhazájában, ahol többen erőszakolták meg és kínozták rendszeresen. Mit lehet ilyenkor mondani?

Az első ügyelet

2009.05.06. Szinte napra pontosan 4 hónap telt el azóta, hogy beléptem az új munkahelyem kapuján az első munkanapomon, és 8 hónap azóta, hogy telve várakozással beültünk az első svédórára. Mintha tegnap lett volna. Ma pedig már egyedül ügyelek a hudiksvalli szülészeti és nőgyógyászati osztályon, mert a főnökeim úgy döntöttek, felnőttem a feladathoz. Nem tudom, mennyi időnek kell eltelnie ahhoz, hogy én is ugyanígy érezzek, de tudom, egyszer csak bele kell ugrani abba a mélyvízbe, mégha tudom is, hogy sokat fogok nyelni belőle, mire megtanulok úszni benne. A behívhatós ügyeletes főorvos bátorítóan mosolygott, hogy hívjam nyugodtan, ha valami nem megy. Végülis nem lakik messze. Este 17:30-kor kezdtem, mert előtte egész napos továbbképzésen voltunk innen 140 km-re a megyeszékhelyen, és csak ekkorra értünk vissza.
Alighogy átöltöztem, kezembe nyomta a főorvos az ügyeleti mobiltelefont, és máris mondta, hogy szóltak, fekszik a beteg a műtőasztalon, mehetek operálni. Csak egy kis papírt kaptam egy személyi számmal, s annyi instrukciót, hogy egy "abbamaradt vetélés" (missed ab) befejezése lesz, a többit olvassam el a számítógépben, ha leérek a műtőbe. Lesiettem, átöltöztem, s valóban már feküdt az asszony a műtőasztalon, még nem volt ugyan elaltatva, de érdekes így találkozni valakivel életemben először. Gyors bemutatkozás, pár rövid kérdés, az aneszt asszisztens már nyomná be az altatószert, de még kérek két percet, hogy átfussam a dokumentációt, legalább hadd legyen némi támpontom. Közben folyton az jár a fejemben, hogy ilyen esetekben lehet beleszaladni valami olyanba, ami esetleg elkerülhető lenne, ha több idő lenne mindent gondosan átnézni. Átfutom az adatokat, nem találok semmi gyanúsat, és már nyomja is a fecskendőt az asszisztens, 1 perc alatt alszik a beteg, gyors vizsgálat, hogy mégis mekkora a méh és előre vagy hátrahajlik, a műtősnő már toporog a hátam mögött a lemosással, érthető, ők is szeretnének pihenni már. Hamar készen vagyunk, megírom a szövettani kérőt, segítek átrakni az asszonyt a tolható ágyra (műtősfiú nincs), és már csörög is a telefon a zsebemben. Az 50 km-re lévő kisvárosból hívnak, hogy van egy koraterhesség, fáj a hasa, attól fél, hogy nehogy méhen kívüli terhesség legyen. Persze, jöjjön csak be, nem vagyok egy Gyurcsók, hogy némi hunyorítás után telefonon is meg tudjam gyógyítani.
Felmegyek a szobámba, ott lediktálom a műtétet, kódokat, rendelést. Kimegyek a szülőszobára, csak egy várandós fiatalasszony fekszik ott, még nincsenek igazán jó fájásai, csak 3 cm-re nyitott, egyelőre várunk vele. Átmegyek a gyermekágyra, ott nincs teendő, a bentfekvők jól vannak. Irány a folyosórendszeren át a másik épület, a nőgyógyászati fekvőbeteg osztály. A nővérek épp kávészünetet tartanak, elmondják az aznap műtötteket, mindenki jól van, majd szólnak, ha jönnöm kell. Befut egymás után két telefon: szólnak az egynapos sebészeti őrzőből, hogy felébredt a beteg, ők is lassan zárnának, fussak már le és lássam el búcsútanácsokkal az operált betegemet. Az akutosztály is hív, hogy megjött a hasfájós asszony. Gyorsan rendelek neki egy friss terhességi és vizelet általános gyorstesztet, vérnyomás, pulzus, testhő. Az őrzőben épp vacsorázgat a frissen műtött beteg, félig ül az ágyban, jól van, elbeszélgetünk a továbbiakról, mi volt a műtétnél, mire számítson. El is köszönök, várnak az akuton. A hasfájós láthatólag jól van, semmiképpen nem akut has. A terhességi tesztje nálunk negatív. Igaz, tegnap reggeli első vizeletből nézte, koraterhességben gyakran csak az pozitív. Kikérdezés, vizsgálat, ultrahang, a lelet megfelel egy 5 hetes terhességnek, a vérzéskimaradás alapján is ez jön ki. Tanácsokkal ellátom, elengedem haza, kontroll megbeszélve. Irány az akutosztály orvosi szobája, találok egy üres gépet, gyorsan lediktálom az esetet. Na jó, csak szeretném gyorsan, még nem az igazi a sebesség. 
Hirtelen elfogynak a teendők. Megkeresem az ügyeletes nőgyógyásznak fenntartott pihenőszobát a házban, elég kellemes, külön fürdőszoba, WC, tiszta ágyneművel vetett ágy, TV vár benne. Leheveredek az ágyra, egy telefon haza a családnak, majd bekapcsolódom egy filmbe. Mire kezdeném kibogozni, ki kivel van, hív a szülőszoba. Úgy látszik beindul a várandósunk? sajnos azonban a CTG-je nem valami fényes. Kérdi a szülésznő, mi legyen. Azt javaslom, mivel nem igazán erősek a fájások, a méhszáj sem nyílt tovább, maradjon a CTG-n és várjunk. Már nem megyek le a pihenőszobába, azt az 1 órát inkább a dolgozószobámban töltöm, olvasom a híreket otthonról. A CTG változatlanul nem megnyugtató. A fájások közben erősödtek, de láz lép fel. Megvizsgálom az asszonyt, már bő 4cm, de nagyon hátul van még a méhszáj, feszül a burok. Kicsit próbálok tágítani ezen a 4 cm-en, majd úgy döntök, kapcsoljunk rá. Lázcsillapítót kap, burkot repesztek, felteszem a magzat fejére a skalpelektródát, ennél nincs jelveszteség, mint a hasi érzékelőkorongnál. A magzatvíz zöld, közben vérrel is keveredik és szinte forró, ahogy csorog végig a kezemen. A láz megmagyarázza, miért megy 170-el a baba szíve, de sajnos más baljós előjelek is vannak: "csökkent variabilitás, akcelerációk hiánya" a CTG jel.  Ez így együtt azt jelzi, ennek a gyereknek kinn a helye minél előbb. Itt a svédeknél még mielőtt a fenti lelettel elindulnánk a műtőbe, illik csinálni egy magzati fejbőrvér mintavételt, és meghatározni a laktátot. Ez a biokémiai módszer jól jelzi, vajon tényleg van-e már az oxigénhiány miatt anyagcsereváltozás, és ha jól veszik le a mintát, stabil támpontot ad a vajúdás során. Ha jó a laktát, sok esetben megengedett a várakozás, még olyan esetekben is, amikor már odahaza régen megoperáltuk volna. Lehet, hogy ez az egyik oka annak, hogy itt csak a szülések 17%-a végződik császármetszéssel, az otthoni 30-40%-kal szemben? A laktátnál feltétel azonban, hogy a vizsgálandó magzati fejbőrrészlet magzatvíz- és vérmentes legyen. Ez nem olyan egyszerű feladat, mint hinnénk.
Megpróbálom a laktátot, de mivel még mindig nagyon hátul van a méhszáj, előre kell húzni, hogy bevezethessem rajta az amnioszkópot. Ez nagyon fájdalmas az asszonynak, nem kooperál. Hárman nyugtatjuk, mire sikerül beilleszteni a műszert. Tisztán látszik a magzat fejbőre, jó helyen vagyok, de folyton odacsorog vagy a vér, vagy a magzatvíz. Törlés, törlés, újra törlés. Az idő megy közben, a CTG semmit sem javul. Ha nem pontosan veszem le a laktátot, félrevezető eredményt adhat. Kínlódok még egy kicsit, az asszony is egyre jajgat, erősek a fájásai, fáj a vizsgálat is, hiába szívja közben a kéjgázt. Nem megy, nem sikerül levenni a laktátot. Akkor nincs más hátra, a rendelkezésre álló adatokból kell meghatározni a továbbiakat. A magzati szívfrekvencia közben állandóan 180/min körül van. variabilitás nincs. Ez egy kóros CTG. Kimondom a varázsszót: császármetszés.
A gépezet erre a gombnyomásra beindul. A szülésznők gyorsan előkészítik az asszonyt a műtéthez, közben pár szót beszélünk a vajúdóval és a párjával, elmondom miért döntöttem így. Teljes mértékben elfogadják a javaslatot, bár mindketten ijedten pislognak. Fiatalok, 19 éves mind a kettő. Érzik, hogy baj van. Két telefont intézek még: felhívom az ügyeletes anesztes kollégát, hogy gurulunk a műtő felé, majd a háttérügyeletesemet. Tizenöt perc múlva hajnali 1, sokára veszi fel. Elmondom, hogy most indulunk a műtőbe. Végighallgatja a történtek összefoglalását, majd egyetértően támogat. Kérdi, meg tudom-e csinálni a műtétet kettesben a műtősnővel. Itt ez a szokás, ha szakorvos ügyel. Tudom. Menni fog nekem is. Igaz, Szegeden mindig három orvos és a műtősnő állt neki egy császármetszésnek, itt általában csak nappalra jut két orvos. Éjjel nincs más segítség, csak a műtősnő. Közben már gurítjuk is az ágyat a műtő felé a szülésznővel, az újszülöttesnővér hozza a kicsi ellátásához szükséges kiskocsit. Az apuka lohol mögöttünk, nyakában a fényképezőgéppel, arcán a jól ismert félelemmel: csak minden rendben legyen! A műtőben már vár a stáb, rövid beszélgetés a gyerekgyógyásszal és az anesztessel, még megszorítom az asszony kezét, és futok átöltözni. Apuka is velem jön, elmondom neki mit hol talál, persze én vagyok a gyorsabb, még a levetkőzésnél jár, mikor én már a bemosakodó felé veszem az irányt. Maszk, bemosakodás, műtőskabát, kesztyű, a százszor, ezerszer  begyakorolt mozdulatsor. A műtőben gyors vezényszavak, eszközök csörrenése, izolálótakaró suhogása, a monitorok ütemes pittyegése. Mindnen olyan ismerős, és mégis minden olyan más. Ezt nem lehet megszokni, de ezt az izgalmat nem cserélném el semmire. Egy pillanatra átsuhan az agyamon, mi mindennek kellett történnie eddig, hogy most itt állhatok, és a kezemben lehet ezeknek az embereknek a sorsa. Beleborzongok. Az anesztes közben elaltatta a beteget, és kiadja a vezényszót: MEHET!
Szikét kapok a kezembe. Az órára pillantok a falon: hajnali 1 óra 1 perc. Gyorsan haladok, jó alkatú az asszony, ez segít. Megnyitom a méhet, lenyúlok, már fogom a fejet.  1 óra 3 perc. Kiemelem a magzatot, s ekkor egyszerre szakad fel mindenkiből az önkéntelen kiáltás: Hű, mekkora ez a gyerek! Ellátom a köldökzsinórt, eltelik egy örökkévalóságnak tűnő 40 másodperc, mire hangosan, panaszosan felsír ez a nagyfiú. Csodálkozni azonban nincs időm, mert nekem még itt sok dolgom van a hasban. Leválasztom a lepényt, a méh nagyon el van lazulva, bár már megkapta a méhösszehúzót. Gyorsan beteszem a két saroköltést a méh sebszéleibe, de csak dől a vér a hasba. Ez nem mind a metszésből jön, ez atonia. Nem csoda ekkor gyerek után. További méhösszehúzót kérek, masszírozom a méhet kicsit, és átválltok "varrógép üzemmódba". Fülembe cseng a szegedi adjunktusi intelem: "a vérzést a varrás állítja meg leghamarabb, nem a törlés". Két rétegben zárom a méh sebét, még mindig laza a méhizomzat. Másfajta gyógyszert (Methergin) kérek az anesztestől, masszírozom tovább a méhet, az új gyógyszer végre segít. A varratból nem vérzik. Bezárjuk a hasat. Közben jön a hír: 4930 grammos a fiú! És ami a legfontosabb: jól van. Most már én is. Végzek a műtőben, elköszönök a csapattól, visszamegyek a szülőszobára és leírom a történteket, szépen, kronológiai sorrendben. Közben újra csöng a telefon: újabb hasfájóshoz várnak az akut osztályra.
44 éves nőbeteg. Kezdődik minden újra: kérdések, jegyzetek, laborok, ultrahang. Mivel jobb oldali a fájdalom, csak a rend kedvéért kérek egy sebészi konziliumot is. Viszonylag gyorsan előkerül a sebész ügyeletes kolléganő, ugyan fiatal, de Charlie nem róla énekli a "az aki szép, az reggel is szép, mégha össze is gyűrte az ágy" c. dalt, az biztos. A gyűröttarcú sebész azonban gyorsan dolgozik, vizsgál, és már kész is a válasszal: appendicitis kizárható. Mire egyet nézek, már sehol sincs. Közben megjönnek a laborok is, gyulladás kizárható. A terhesség is. Elrendelem a megfelelő gyógyszereket, tanácsokat, az asszony elég érdeklődőnek mutatkozik, úgy látszik örül, hogy végre foglalkozik vele egy orvos több mint 10 percet. Előkerül a jegyzettömb, rajzolok neki méhet, nyálkahártyát, kismedencét, mindent, ami érdekli. Hálás érte, elégedetten távozik. Én meg egy jót gyakoroltam svédül betegtájékoztatni. Még kap két tablettát is a házipatikából, hogy elkezdhesse szedni, míg kinyit a gyógyszertár, és kiválthatja az e-receptjeit. Lediktálom az esetet, és elindulok vissza az osztályra.
Útközben beugrok a postop részlegre, megnézni hogy van a friss műtétes. Elég sápadt, látszik, hogy sok vért veszített. Igaz, pocsék volt a vérképe a műtét előtt is. Kérdem, mennyi a hemoglobinja, nem kellene-e hogy vért kapjon. A nővér válaszol: most nézte, 78-as. Arra a kérdésemre, hogy itt elrendelhetem-e a transzfúziót, azt a meglepő választ kapom, hogy az intenzíves doktor úgy határozott, 70-es Hgb fölött nem kell trafó. Úgyhogy nem kap. Még egy kicsit itt megfigyelik, aztán visszaküldik hozzánk. Megadóan bólintok, majd visszaballagok a szülőszobára, és megbeszélem a mi osztályos nővérünkkel, hogy ha visszaér az asszony, rendeljen neki 3 egység vért. Ő is csodálkozik az intenzívesek hozzáállásán.
Miközben baktatok a folyosón, már világosodik. Csodálatos a hajnal, nézem a fenyők fölött a narancssárga fényeket, kedvem lenne kimenni egy kicsit a tengerpartra. A gyomrom és a hólyagom azonban jelzik, most már velük is törődjek kicsit. Megeszem a vacsorámat reggelire, tiszta olyan, mintha csak otthon lennék Szegeden. Reggel 7 óra van. A kávé és az ágy közül az utóbbit választom. 50 percet alszom ájultan, gyors mosakodás, még egy kör a szülőszobán, jött egy újabb kismama, folyik a vize, de nincs fájása: ő már nem nálam fog megszülni. 8-kor megbeszélés, elmondom az estémet, a műtétet, átnézzük a CTG-ket, a kollégák megerősítenek, ők is így jártak volna el. 
Átöltözöm, és elindulok haza. Fáradt vagyok, zúg a fejem, de ez egy kellemes fáradtság, majd kialszom. A nap már melegen süt, lassan tekerem a bicajt, nem sietek. Olyan gyönyörű ez a nap. Egy kisfiúnak ma van a születésnapja.

Szociális élet

Ebben a bekezdésben két fő téma kerül röviden bemutatásra: a kórházi élmények és a kis magyar közösségünk élete.
A közös, "kötelező" kávészünetekről (fika) már korábban írtam, mint a munkahelyi szociális élet legfőbb színteréről. A svéd kollégák érdeklődése családi hátterünkről,  feleségről, gyermekekről, a magyarországi helyzetről átlagosnak mondható ennyi idő eltelte után. Nem mondom azt, hogy mélyenszántó beszélgetésekbe kellett bárkivel is bonyolódnunk, csak egy normális szintű érdeklődés volt tapasztalható. Mondják, hogy a svédek igazából nem akarnak túl sokat megtudni illetve túl mélyen megismerni beszélgetőpartnerüket, a kitárulkozás nem jellemző. Ha szigorúan ezt a nézetet kell ehelyütt megerősítenem vagy cáfolnom, akkor azt mondhatom, ez valóban így van, de hozzá kell tennem azt is, hogy ugyanezt a felületes, "kötelező, de nem túl mély" érdeklődést tapasztalhattam Magyarországon is, ez véleményem szerint tehát eddig nem feltétlenül svéd nemzeti sajátosság, inkább típusos XXI.századi urbanizált viselkedésforma. Rengeteg kollégám van/volt Magyarországon is, akivel bár jó kapcsolatban álltunk, egymás családi életéről nem tudtunk meg sokkal többet az elmúlt évek alatt, mint itt 3 hónap alatt. Lehet, hogy ez valakit bánt, van akit elrémiszt, de igazából elég kényelmes így a társas együttlét, nem kell a sajátján kívül a más bajaival is megbirkóznia senkinek.
Több, magyarokkal folytatott párbeszéd és beszámoló visszatérő eleme a svédek tudatlansága Magyarországról. Ezt is óvatosan kell kezelni, mert pl. hajlamosak vagyunk megsértődni azon, hogy (akik sosem jártak hazánkban) úgy hiszik, egykori szovjet gyarmatként nálunk most is oroszul beszélnek, ugyanakkor vajon minden honfitársam lenne-e legalább ilyen tájékozott a skandináv államok történelmében, hírességeiben és a jelenkori eseményeivel? Miért lepődik meg sok magyar azon, hogy pl. Norvégia nem EU tag, vagy hogy Svédországban koronával fizetnek és nem euróval? Nem akarom védeni a svédeket, sem bántani a magyarokat, mindkét oldalon vannak komoly hiányosságok, csak nem mindegy hogy kit és miről kérdez az ember. Úgy vélem, megsértődés és kinevetés helyett inkább minden alkalmat meg kell ragadni arra, hogy az ember Magyarország "követeként" megfelelő helyen és időben, megfelelő mennyiségű (vagyis egyszerre nem sok) információmagot szórjon szét a saját világukban meglehetősen boldog skandináv emberek tudatában, úgy, hogy mindez ne legyen kioktató jellegű, sem hosszadalmasan unalmas. Kétségtelenül nem könnyű feladat.
Azt, hogy a kollégák igenis érdeklődnek irántunk, misem bizonyítja jobban, hogy az első 9 hét során 2 meghívást is kaptunk egy-egy olyan közös vacsorára, amit az osztályon dolgozó kollégák szerveztek. Az első alkalommal egy német kolléganő hívta meg az osztály teljes orvoskarát családostól együtt a házába, ahová mindenki valami saját készítésű étellel, vagy süteménnyel érkezett. A közelmúltban pedig egy állítólagos régi hagyományt felelevenítve egy idősebb főorvosnő hívott meg minket, újakat az otthonába, szintén családtagjainkkal együtt. Mindkét alkalommal nagyon jól éreztük magunkat, és a beszélgetések témái is változatosra sikeredtek, de ezek már nem a felületes könnyed csevegések kategóriájába tartoztak.
Arról írtam már, hogy a sors mennyi magyart sodort a kies norrlandi tájra, de azt ehelyütt most örömmel elújságolhatom, hogy ezek a magyarok eddig erős összetartásról tettek tanúbizonyságot. Az eltelt 11 hét alatt eddig 4 olyan bulit szerveztünk, ahol a résztvevő magyarok száma meghaladta a 20 főt, ebből háromszor valamelyik családnál (köztük egy alkalommal nálunk is, 26 fővel), egyszer pedig egy erre a célra kibérelt Gavlei közösségi házban közel 50 fővel képviseltette magát a helyi magyarság. Itt főként mi, most érkezett orvosok és családtagjaik adjuk a tömegbázist, de szívesen jöttek korábban kitelepült kollégák is, és minden alkalommal nagyon jól éreztük magunkat. Talán említenem sem kell, mekkora élmény ez a gyerekeknek is, akik szünet nélküli hancúrozással töltik el a villámsebesen repülő időt. A közbenső hétvégeken sincs elszigetelődés és magunkbafordulás, szinte minden hétvégén jön hozzánk valamelyik család vagy éppen mi indulunk látogatóba valakihez. A kezdeteknél is sokat segítettünk egymásnak, nemcsak tippekkel, ötletekkel, megtudott, mások számára is fontos és megosztott információkkal, hanem akár szereléssel, gyermekfelügyelettel, közös főzésekkel. Tekintettel arra, hogy a családok közül (egyelőre) csak nekünk nincs autónk, a nagyobb heti bevásárlásokhoz, bútorcipeléshez, távolabbi célpontok eléréséhez mindig készségesen ajánlkozik valamelyik kolléga, ami rendkívül jólesik, néha már-már azt kell mondanom, a bőség zavarával küszködünk. Sokkal könnyebben boldogul így mindenki, nem érezzük magunkat egyedül, odafigyelünk egymásra, és ez nagyon sokat jelent.

Az első önálló műtét

Nem kellett sokáig várni arra, hogy a műtőben is önálló feladatot bízzanak rám: a második héten egy tervezett császármetszést kellett elvégeznem. Ennek jelen esetben nem is igazán a szakmai oka miatt szentelek egy bekezdést, hanem a lélektani jelentősége miatt. Úgy alakult, hogy aznap a szülőszobán történtekért hárman, egy főorvos, egy szakorvosjelölt és én, mint szakorvos voltunk felelősek. A műtéti programba kiírt császármetszésből a főorvos ügyesen kifarolt, így indulhattunk ketten a fiatal német kolléganővel a műtő felé. Különös helyzet volt, mert még nem jártam itt Hudiksvallban a műtőben, azt sem tudtam, mi merre van, és nem is láttam még korábban, hogy csinálják a császármetszést itt Hudiksvallban. Ebből adódó szabadkozásomat a műtőben mosolyogva fogadták, és megnyugtattak: mindent csináljak úgy, ahogy én szeretném, ők majd asszisztálnak. Jelen szituációban ők alkalmazkodnak hozzám, s nem nekem kell őhozzájuk. Gyorsan átnéztem a műszertálcát, közel minden ugyanaz volt rajta ahogy Magyarországon megszoktam, és amikor halkan odasúgtam a műtősnőnek, hogy ha nem tudnám hirtelen egy adott műszer nevét, majd segítsen ki. "-Semmi gond, csak mutass rá, és adom ami kell!" -jött a bíztató válasz, így hozzáfogtunk. Bár nagyon érdekelt, hogy ők hogyan csinálnák az egyes műtéti lépéseket, mégsem kezdtem el kérdezgetni, hogy szokták ők ezt és ezt csinálni, mert ezzel nem akartam azt a látszatot kelteni, hogy bizonytalankodom. Inkább azt a taktikát választottam, hogy haladtam lépésről lépésre, úgy, ahogy Szegeden szoktam, majd utólag visszakérdeztem, ti is így csináljátok? Így nem vesztettünk értékes időt, szépen haladtunk, és a kívánt információk birtokába is jutottam. Gyorsan kész lettünk, és egy-két apróbb fogás kivételével elmondhatom, nincs lényegi különbség a műtéti technika között ebben a tekintetben az otthon alkalmazottaktól.
Egy érdekesség azonban kikívánkozik még belőlem: a műtétek előtt bevett szokás, hogy végeznek egy utolsó ellenőrzést, amit "startkontroll"-nak hívnak. Ez abból áll, hogy mielőtt az operáló orvos kezébe adják a szikét, az aneszteziológus -vagy inkább az szakasszisztense, mert anesztest ritkán látni a műtétek alatt, de ez egy más történet- felolvassa, ki fekszik az asztalon, mi a neve, személyi száma, mi az aneszteziológia módja. Ha ébren van a páciens, lelkesen bólogat közben... Az operáló orvos elmondja hangosan a saját nevét, és hogy milyen indikációból milyen műtétet készül végezni, ezt követően az asszisztensek, műtősnők, és a műtétnél jelenlévő minden egyes ember egymás után elmondja hogy hívják és mi a beosztása. Ez először elég furcsának tűnt, pláne, hogy látszik, rajtunk, újakon kívül mindenki alaposan ismer mindenkit, de végiggondolva, teljesen logikus, így csökken a betegcsere lehetősége. Érdemes eltűnődni rajta.

Újszülött újraélesztés tanfolyam

A kórház szervezésében egy egésznapos továbbképzésen vettünk részt, melynek témája az újszülött újraélesztés volt. A tanfolyamon mindenkinek kötelezően részt kell vennie, aki munkája kapcsán újszülöttekkel kerül kapcsolatba, így a szülészeken kívül természetesen a gyermekgyógyászoknak, szülésznőknek, újszülöttes nővéreknek is. Ilyen témájú tanfolyamon Szegeden is részt vettem a szakképzés keretein belül, a szegedi Gyermekklinika szervezte, nagyon profinak tartottam, így elő is vettem az itteni kurzus előtt az otthoni jegyzeteimet a felfrissítés miatt. Kár volt, mert csak összezavarodtam. Szegeden a módszertan a nemzetközi ajánlásoknak megfelelően épült fel, amit az American Heart Association és az American Association of Pediatrics dolgozott ki, a vizsgát is ők akkreditálták. Itt azonban több ponton is eltértek ezektől az ajánlásoktól, így azonnal felmerült a kérdés, mit tegyek ha éles helyzetbe kerülök. A választ -kicsit meghasonlottan- az adja meg, hogy kinek kell megfeleljek a munkám során: a svéd előírásoknak és a munkáltatóm által támasztott követelményeknek vagy a AHA/AAP képzésen tanultaknak. Széllel szemben ugye lehet, de nem érdemes... szóval értitek. Azért leírom a képzés menetét (érthetetlen orvosi kifejezésektől mentesen), mert tanulságos volt: kisebb csoportokba osztva (egyszerre 10 fő) előbb egy 3 órás elméleti oktatást kaptunk az egész témából, majd maszkkal lélegeztetést és mellkaskompressziót  gyakoroltunk az erre a célra kifejlesztett műanyag babákon. Ezek Magyarországon is ismertek, mindent ugyanúgy kell rajtuk csinálni mint az életben, és sokmindenben nagyon jól modellezik a valós helyzetet: pl. emelkedik a mellkasuk, ha jó helyzetben van a fej és jó helyre megy a befújt levegő. Amikor már azt hittük, jól megy minden, elmélet, gyakorlat kipipálva, jött a meglepetés: a helyzetgyakorlat. Ötfős csoportot kellett alakítanunk, amiben volt egy gyermekgyógyász, egy újszülöttes nővér, egy szülésznő, egy segédnővér és egy szülészorvos. Kimentünk az osztályra, és szétoszlottunk a szokott helyünkre: az orvosok a dolgozószobába, a szülésznő és újszülöttes nővér  a szülőágy mellé, a gyermekorvos is kiment az osztályról stb. Az oktató instruktor a szülőágy mellett egy (műanyag) újszülöttet nyomott a szülésznő kezébe, és elmondta, milyen állapotban van: pl. 40.hétre született, nincs spontán légzése stb. Óra indul, tessék. A szülésznő a nővérrel kirontottak az újraélesztő-helyiségbe, és megkezdték az ellátást, miközben riasztották telefonon a többieket. Egymás után érkeztünk a kis helyiségbe, ahol a következő látvány fogadott: középen folyik az újszülött ellátása, akinek még egy igazi (úgy értem igazi szülésből származó) köldökzsinórja is volt köldökcsattal, illetve rá volt egy kábellel csatlakoztatva egy számítógépre, ami össze volt kapcsolva az újraélesztő egység monitorjával, és a laptop mögött egy technikus ült a sarokban, aki a történteknek, beavatkozásoknak megfelelően vitte be az adatokat a gépbe, s mi láttuk az észlelőmonitorunkon, épp hogy áll a szívműködés, oxigénellátottság stb.  Az egész folyamatot a sarokba állított állványon bekapcsolt videokamera rögzítette! Nemcsak imitáltuk a ténykedéseket, a mellkast nyomni kellett, hogy legyen szívműködés, megfelelően kellett csinálni a lélegeztetést, hogy ne sípoljon az észlelőmonitor az oxigénhiány miatt, és fel kellett törni a gyógyszeres ampullát, és beadni a babának az adrenalint, hogy beinduljon végre a keringés... Egy örökkévalóságnak tűnt, mire szólt az instruktor (és amit láttunk a monitoron is), hogy rendben, jól van a pici, abbahagyhatjuk. Ezután bementünk a tanterembe, és visszanéztük videóról az egészet, majd mindent kielemeztünk. A fölösleges lépéseket, a kommunikációs utakat és hibákat, az egész eseménysort. Tanulságos volt... Kis pihenő után visszamentünk a tetthelyre, és végigcsináltunk mindent mégegyszer, kamera nélkül. Az előző hibákból tanulva sokkal gördülékenyebben ment minden, és gyorsabban elértük a célt. Végül harmadjára is végigcsináltunk egy menetet, kicsit más újszülött paraméterekkel és ellátási/gyógyszer igénnyel, köldökkatéterezéssel, de megint a kamera kereszttüzében. Amikor ezt a videót újranéztük, már elégedetten dőltünk hátra: valahogy így kell ezt csinálni. Ebéd után pedig egy másik teremben a köldökkatéterezést és a különböző lélegeztetési technikákat, az intubálást gyakoroltuk. A gyakorlati részt tekintve elképesztően sokat kaptunk ezen a napon, ki is fáradt az agyam estére.

Kvinnokliniken - Első benyomások a szülészeti és nőgyógyászati osztályról

Az első hetekben szülőszobás voltam, ami azt jelenti, hogy követtem a szülésznők munkáját, és közben persze az osztályon felbukkanó orvosokét is. Igen, a szülőszobán a szülésznők dominálnak, mindent ők csinálnak, az orvos csak akkor jön, ha hívják.
Noha nem egy új kórházba sodort minket a sors, a felszerelésre nem lehet panaszunk. Eszközökből, műszerekből kellő mennyiségben és minőségben minden a rendelkezésre áll. Amíg pl. otthon az egyetemi klinikán 3 ultrahanggal láttuk el az egész ház munkáját, addig itt, egy kisvárosi kórházban minden osztályos és ambuláns vizsgálóasztal mellé jut egy, így nem kell küldözgetni a pácienseket és várakoztatni, hanem a vizsgálat szerves részeként a 8 ultrahang egyikén azonnal meg lehet (és meg is kell) nézni amire kíváncsi a vizsgáló orvos. A szülőszobán minden vajúdónak külön szobája van, de a szülés vagy császármetszés utáni 1-3 napot már nem feltétlenül egyágyas szobákban töltik az asszonyok, csak ha ezt külön kérik, és épp van ilyen szoba üresen. Azért zsúfoltságtól, sokágyas kórtermektől nem kell tartani, maximum két páciens kell, hogy osztozzon a szobán. Mindennapos dolog ugyanakkor, hogy az "egyágyas" szobában nem egy ágy van, hanem kettő, de nem azért amiért gondolnánk, hogy így hidalják át az ágyhiányt...nem... ezeken a plusz ágyakon az apukák heverésznek, adott esetben itt is alszanak. Nemegyszer volt, hogy a reggeli gyermekágyas viziten az egyik ágyon beszélgettünk az új anyukával, a másikon álmosan, borzosan, borostásan pislogott a "fáradt" kispapa. Ez az egész csak úgy oldható meg rugalmasan, hogy a magyar szokásoktól eltérően itt rövid ideig fekszenek benn a páciensek. Szülés után ha akarja az anyuka, jól van, és nem volt semmi komplikáció, néhány óra múlva hazamehet, de ha úgy indokolt, maradhat esetleg másnapig. Császármetszés után sem maradnak tovább 2-3 napnál. A különböző szülészeti-nőgyógyászati kórképek ellátása főbb vonalakban természetesen egyezik a Magyarországon is alkalmazottakkal, de több ponton markáns különbségek vannak, erről majd egy külön fejezetben írok, s persze majd még menet közben sokat, ahogy napról-napra egyre többet tudok meg erről a rendszerről.
A páciensek minden dokumentációja számítógépes rendszeren keresztül zajlik, a szülésészleléstől a gyógyszerrendelésen át a laborokig, tényleg minden. A dokumentációk bármelyik kórházi gépről elérhetőek. Az egyik külön csoda számomra az elektronikus recept (e-recept). A papíralapú recept ugyan még létezik, de már csak kivételes esetekben kerül elő. A számítógépen rendelhető el a gyógyszer, amit pár kattintás után digitális aláírásával (ez egy egyedi kód) lát el a felíró orvos. Orvosi pecsét nem létezik. A páciens nem kap a kezébe semmit, csak egy kézfogást és hozzá egy mosolyt, s persze az információt, hogy a gyógyszere a patikában várja. Hogy melyikben? Bármelyikben. Az egész rendszer, az összes ilyen jellegű egészségügyi intézmény és az összes patika elektronikus kapcsolatban áll egymással. A beteg bemegy egy tetszőleges patikába az ország bármely pontján, azonosítja magát, s a személyi száma alapján megnézik, melyik gyógyszert nem váltotta még ki, azt megkaphatja. Azokat a szükségtelen köröket, amit Magyarországon meg kell futni a betegnek és az orvosnak is a tartósan szedett gyógyszerek újrafelírásakor, itt sokszor el lehet kerülni azzal, hogy a több hónapon át szedendő gyógyszert (pl. fogamzásgátló) egy évre előre ki lehet írni. A rendszer rögzíti, mikor, ki írta ki a gyógyszert, mennyi ideig érvényes a felírás, és a beteg eddig hány alkalommal váltotta már ki. Azt hiszem nem kell hosszasan ecsetelni, mennyivel egyszerűbb így mindenkinek. 
Ebben a megyében a terhesgondozási rendszer kivált a szülészeti osztály irányítása alól, és az alapellátáshoz került. A terhesgondozást így alapesetben a járóbeteg rendszerben nem nálunk, hanem a város egy másik pontján végzik. Abban az intézményben szülésznők végzik ezt a munkát, így ez a feladat is lekerült a szülészorvosok válláról. Természetesen a napi kapcsolat nem szűnt meg, nálunk maradt egy speciális szakrendelés (orvossal) azoknak a kismamáknak, akiknek nagyobb gondok akadnak a terhességükkel, és orvosi ellátásra, vagy speciális vizsgálatra, tanácsadásra szorulnak. A szülésznők is betelefonálnak kérdéses esetekben a terhesgondozóból, de a munka nagy részét akkor is ők látják el, már ami a zavartalan terhességek gondozását illeti. A magyar rendszerben megszokotthoz képest így itt nemritkán előfordul, hogy a teljesen panaszmentes terhesség alatt a kismama egyszer sem találkozik orvossal, még a szülés kapcsán sem. A szülésznők teljesen kompetensek az egész terhesgondozási és szülési folyamat során, teljes önállósággal végzik a dolgukat. Az asszonyok nincsenek agyonvizsgálva, így aki nem ehhez a rendszerhez szokott hozzá, panaszolja is, hogy pl. miért csak egy (!) ultrahangot végeznek az egész terhesség során, azt is "csak" a 18. hét környékén... Ezt a német kollégákkal is átbeszéltük, ők is sokkal többet csináltak odahaza, de most itt nem mi írjuk az előírásokat.
A svéd munkahelyeken és társasági életben külön ki kell emelnem a kávészünet intézményét. Ezt a svédek számunkra elég viccesen fikának nevezik (ejtsd: fííííká), és  messze többről van szó, mint a napi koffein behörpintéséről. A fika egy olyan esemény, aminek alaposan megadják a módját, rászánják a (néha nem is kevés) időt.  Itt nálunk minden osztályhoz tartozik egy személyzeti étkező, aminek része a szekrény nagyságú kávéautomata, amiből vagy nyolcféle feketét tud a dolgozó csapolni magának, a sima kávétól a csokoládén, Wiener Melange-on át capuccinóig. Ezeknek a szerkezeteknek a gombjait aztán lelkesen nyomkodják a munkavállalók, annál is inkább, mert nem kell aprópénzt keresgélniük hozzá: a költségeket a kórház állja. A fika szerves része valami rágcsálnivaló, ami néha csak valami keksz, de gyakran hoznak be a lányok saját készítésű sütiket is. Gondolhatjátok, ezek kölcsönös dicsérgetése, ízlelgetése, receptjeinek kitárgyalása nem 2 perc. A kedélyes csevegésbe szívesen bevonnak minket is, érdeklődnek rólunk, sorsunkról, családunkról, eddigi munkánkról. A fika ugyanakkor egy olyan esemény is, amit nem illik azzal megzavarni, hogy holmi tennivaló akadna az osztályon. A fika szent, és sérthetetlen. A társasági élet színtere, a dolgozó kiharcolt joga. Gyorsan rá kellett jönnünk, hogy jobb, ha tiszteletben tartjuk ezt a kiváltságot, mert ez alapja a jó munkahelyi kapcsolatoknak.

Első nap a kórházban

Az első hétfő reggelén, még sötétben, negyed nyolckor Gáborral (magyar nőgyógyász kollégám, akivel a calafelli nyelvtanfolyamtól közös a sorsunk) elindultunk a havas fenyők között az új munkahelyünk felé. Csak 8-ra kellett menni, de nem akartunk elkésni, noha csak 10 perc sétatávról van szó. Furcsa szorongást éreztem, s valahogy nagyobbat, mint amikor az interjúra jöttünk fél évvel ezelőtt. Akkor még "csak" az volt a tét, hogy megfelelünk-e nekik, és felvesznek-e, s ha esetleg nem, akkor mehetünk vissza Magyarországra folytatni a régi munkánkat. De a mai reggel már annak a kezdete volt, hogy itt kell új életet kezdenünk, nap mint nap megküzdenünk a sikerért, s innen nincs hova hátrálnunk. Legyen az bármilyen nehéz is, ezt akartuk, ezt kell végigcsinálnunk.
A kórházban már vártak az osztályon dolgozó magyar kollégák, és segítettek a tájékozódásban. A könyvtárban gyűlt össze az osztály orvoskara, ami hihetetlenül vegyes: négyünkön, magyarokon kívül 3 német, 1 osztrák, 1 holland, 1 iraki kurd és 2 svéd kolléga volt jelen. Ez az aznapi létszám volt, ami azonban csalóka, nem ennyi főállású orvos van itt. Vannak szakképzésben lévők, akik csak bizonyos időt töltenek itt, és vannak még további svéd szakorvosok, főorvosok, akik ugyan itt dolgoznak állandó munkaviszonyban, de nem 100% munkaidőben, csak részidőben. Van olyan svéd kolléga, aki csak ügyelni jár be és csak éjszakára, van aki minden második héten és csak nappal. Így ha valaki azt kérdi, hányan dolgozunk az osztályon, nem tudok rá egyszerűen válaszolni...
A kölcsönös bemutatkozás és rövid beszélgetés után mindenki ment a napi megszokott munkáját végezni, mi újak pedig elkezdtünk ismerkedni az osztállyal. Kaptunk egy rövid ismertetőt a számítógépes rendszerről, beléptetőkódokat, mágneskártyákat és kulcsot az ajtókhoz. A töltőkön már ott vártak a kórházi mobiltelefonjaink, a falon lévő telefonszámlistában pedig már ott állt a nevünk mellett a hívószámunk is. A telefonról egyébként bármilyen svéd telefonszám közvetlenül hívható, nincs kilépőkód, sem semmilyen korlátozás. A hívások költségét a kórház fizeti. Megkaptuk a szobáinkat is, én egy német szakorvos sráccal lakom kettecskén egy szobában, mindkettőnknek jut saját asztal, saját számítógéppel, saját nyomtatóval. Ezek lehet, hogy magától értetődő dolgoknak tűnnek, de ehhez nekem még hozzá kell szoknom azok után, hogy Szegeden 10-en laktunk egy szobában és csak egy működő számítógép volt benne. Mivel itt minden számítógép a központi rendszerhez van csatlakoztatva, az adminisztrációs munkákat (még  a diktálást is) lehet a szobánkban is végezni, nem kell okvetlenül kinn az osztályon. Ez mondjuk egy plusz luxus, hiszen minden osztályon van elegendő gép, nem kell sem sorban állni, sem kitúrni mást, ha meg akarok nézni egy labort vagy egy bejegyzést a beteg dokumentációjában. Körbejártuk az osztályokat is, mindenkinek bemutattak minket. A neveket képtelenség volt elsőre megjegyezni (sem másodikra), de mindenki kedvesen mosolyogva fogadott, és volt pár kedves szava. Mi megilletődötten rázogattuk a kezeket, igyekeztünk megérteni amiket mondtak, több kevesebb sikerrel. Az adminisztrátorok irodájában kaptunk egy pakkot, amiben a kórház és a város térképe, a telefonszámok jegyzéke, az első pár heti beosztás és más hasznos információk voltak. Délben eljött Gavleből a nagyfőnök is, és volt egy közös ebéd a könyvtárban. Ezzel a fickóval nagyon jókat beszélgettünk még az interjú során nyáron angolul, de most rá kellett döbbennünk, hogy mivel dán, alig értjük mit mond. Ezt a többiek is sejtették, jókat viccelődtek ezen, hogy majd megszokjuk...de mikor? Megkaptuk a beosztásunkat is, amiből megtudtuk, melyik napon hová vagyunk beosztva illetve kit kell követnünk. Az első időben ugyanis az a rendszer, hogy minden részlegen hozzácsapódunk valakihez, aki miközben dolgozik, magyaráz is nekünk. Mire nagyjából átláttuk, hogy melyik emeleten mit találunk, hol a WC és a szobáink, el is ment a nap. Hazafelé ballagva kicsit már megkönnyebbülve beszélgettünk az élményekről, de zúgott a fejünk a ránk zúduló információktól és az egész napos koncentrálástól...